Könyvsorsok: Magyar misztifikációk

Ez utóbbi játékos alakteremtés főként a posztmodern irodalom által vált fontos stratégiává, és őse minden bizonnyal Weöres Sándor 1972-ben kiadott Psyché. Egy hajdani költőnő írásai című kötete a magyar irodalomban. Ahogy a könyv fülszövegében olvashatjuk: „Irodalmunk egyik legkülönösebb vállalkozása, bámulatba ejtő bravúrja ez a mű: egy a múlt század elejére képzelt, viharos életű, soha nem létezett költőnő tarka-barka egyéniségének, elragadó gazdagságú oeuvre-jének, az aprólékosságig pontos biográfiájának példátlan »rekonstrukciója«.” Hogy mennyire aprólékos pontossággal tervezte és valósította meg Weöres Sándor a Psyché, azaz Lónyay Erzsébet alakjában rejlő lehetőségeket, jól mutatja, hogy a kötet nemcsak a fiktív költőnő verseit tartalmazza, hanem Ungvárnémeti Tóth László költő halálára írt emlékezését is, továbbá a fiktív Achátz Márton fiktív Magyar asszonyok arczképcsarnoka (Budapest, 1871) című művének Lónyay Erzsébetről szóló írását is, továbbá a valóban élt Ungvárnémeti Tóth László néhány művét, illetve Weöres Sándor utószavát. Ez utóbbi azért is rendkívül érdekes, mert benne úgy keverednek össze fiktív elemek az irodalomtörténeti szempontból is valóságos tényekkel, hogy még a korszak szakértője számára is gondot okozhat szétszálazásuk. Az utószó szerint Kazinczy, a korszak irodalmi vezére két költeményt ajándékozott Psychének, ahogy Weöres írja, „Egyikben ihletőjeként ünnepli, szinte látjuk elragadtatott mosolyát”, ez Az én sugallóm című vers, a másikban pedig „a mester szól a tanítványhoz, Kazinczy igényesebb verselésre buzdítja a kezdő költőnőt”, ez pedig a Músámhoz. Míg az elsőt megtalálhatjuk néhány Kazinczy-kötetben, a másikat (eredetileg A’ Musához) szinte sehol sem említik és közlik – de mint Beőthy Ottó rámutat, mindkettő eredeti Kazinczy-vers. Ugyanebben az utószóban olvashatjuk a korszak legfontosabb irodalomkritikusának, Toldy Ferencnek a kritikai megjegyzéseit is Psyché verseiről („»Séta lovaglás.« – Az ifjú lovasok hajnali lenge vonulása álomi szép. De az után a tumultuosus jelenet durván kizökkentő.”) – ezeket viszont már mind Weöres írta, Toldy modorában.

Weöres Sándor Psyché-versei nyelvi és formai bravúrok sorozatából építenek originális poétikát. Egyrészt tökéletesen imitálja a 18. század végi, 19. század eleji magyar lírai köznyelvet és helyesírást, hihetetlen irodalmi, művelődéstörténeti és lexikai tudásról téve tanúbizonyságot. Másrészt kivételes formakultúrával képes visszaadni a 18–19. századi magyar irodalom versformáit, azt a korszakot, amelyet a magyaros-hangsúlyos és időmértékes verselés „harca” jellemzett. Harmadszor: mesteri módon rétegezi egymásra akár egy versen, versmondaton belül is a legkülönfélébb nyelveket, latin, német, francia, olasz, cigány stb. nyelvi elemeket, a felvilágosodás korára jellemző makaróninyelvet működtetve, multilingvális szöveget hozva létre („Meg annyi társaság, meg annyi tánczolás, / Könnyű hintó, ló futtatás, Ball, haute volée, / Spanyol ügetés, por és sár, Audienz, mosoly, / - La bella! - bouquet, bonbon, liqueur és tête à tête, / Gyalázat, sírás, Schleier, Maskerade után / Magúra rengetegében.” (Epistola ennen magamhoz)). Negyedszer: bravúrosan vetít egymásra, léptet párbeszédbe valóságos és fiktív szereplőket, helyzeteket, találkozásokat, dialógusokat. Ötödször: megteremt egy alig csordogáló, szinte nem létező lírai hagyományt, az erotikus, sőt obszcén női magyar költészet nyelvét: „Segíts rajtam, szerelmem, / Lopódzz-be éjtszaka hozzám, / Kímélős légy erántam, / Gyengéden eggyesüljünk / Új lepedőn, hold sütésben, / Míg ránk nem száll a hajnal.” (2 zettli Josónak, avagy: Les situations ne sont pas toujours simples.) Hatodszor…

Weöres Sándor Psychéje egyedülálló módon ötvözi a szerző lírai és irodalomtörténeti munkásságát, a mesteri nyelvi-formai játékosságot és a régmúlt költészeti értékeit és furcsaságait a feledés homályából előbányászó késztetést (ez utóbbi legszebb példája a Három veréb hat szemmel (1977) című antológia, amely a magyar költészet elfeledett értékeit, szerzőit és alkotásait mutatja be.) Hatása szinte felmérhetetlen, hiszen szinte a teljes posztmodern magyar álneves (gyakran nemváltó) irodalom Psyché köpönyegéből bújt elő, Esterházy Péter Csokonai Lilije, Hizsnyai Zoltán és társai Tsúszó Sándora, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Kovács András Ferenc Jack Cole-ja és Lázáry René Sándora, Bozsik Péter Karácsonyi Petrája, Fekete Richárd Király Odettje, Nyerges Gábor Ádám Petrence Sándora, Kabai Lóránt Spiegelmann Laurája, Csehy Zoltán Rosmer Jánosa… és sorolhatnánk még tovább, egészen Macsovszky Péterig, aki szlovák nyelvű költészetében álnevek tucatjait hozta létre, minden bizonnyal a magyar irodalomból is inspirálódva. És hát ritkaságszámba megy, ha egy verseskötetből film is készül, a Psyché hatástörténetéhez ezt is odasorolhatjuk, Bódy Gábor legendás, kétrészes Psychéjét 1980-ból, amelyben színészként lép fel a 20. század második felének két zseniális költője, Pilinszky János (Kazinczy Ferenc szerepében) és Erdély Miklós (Eberhardt professzor).