Könyvsorsok: Amikor addig nevetünk, míg arcunkra nem fagy a mosoly

Pnyin professzor (Vladimir Nabokov azonos című regényének főhőse) orosz emigráns, aki a bolsevik forradalom s az azt követő polgárháború miatt hagyja el hazáját, s köt ki rövid európai kitérővel egy jellegtelen amerikai egyetemen. Az a típus, akit jó embernek tartunk, ennek egyik jellemzője, hogy kissé sajnálatra méltó és élhetetlen. Meg „kétbalkezes”, jegyzi meg róla a szerző, aki folyamatosan fel-feltűnik a műben, úgy is mint elbeszélő és úgy is mint Pnyin ismerőse, végül pedig mint Pnyin akaratlan kitúrója a tanszékről. „Barátunk” – mondja róla, valamint: „szegény barátunk” – s ezzel rögtön az elején mintegy elejét veszi annak, hogy a korlátolt professzort lenézzük. Ellenkezőleg: bár minden egyes oldallal tovább haladva egyre többet mosolygunk és nevetünk az egyre elesettebb figurán, egy kissé mindig magunkon is nevetünk, saját esendő voltunkon. Az utolsó kudarcát, a legnagyobbat pedig, már a regény hatodik (utolsó előtti) fejezetében nem tudjuk részvét nélkül olvasni. Sajnáljuk ezt a jobb sorsra érdemes egyéniséget. Merthogy Pnyin professzor egyéniség. Picit igénytelen, kissé unalmas, enyhén humortalan, a zajra és a huzatra nagyon érzékeny, de mindez egyéniségének szerves alkotóeleme. Miként az is, hogy minden ismerőse közül ő krokettezik a legjobban: „Mérnöki gusztóval lökte keresztül a labdát kapukon, a csodálat moraját csalva ki a nézőkből.”

Sokáig kerestem ezt a könyvet, aztán, mint annyi más vágyamnak, ennek is a fiam volt a beteljesítője. Ahogy megkaptam, egy ültő helyemben elolvastam: annyira sodró erejű elbeszélés, hogy nem lehet letenni (Zentai Éva fordítása).

Most, hogy újraolvastam, sok-sok olyan apróságra leltem, melyek korábban elkerülték a figyelmemet. Pnyin professzor, amint Raszkolnyikov is, pétervári, s ami már a Dosztojevszkij-műben meglepett és megfogott: Szentpétervár járdái faburkolatúak. A Nabokov-regényben ráadásul a dosztojevszkiji – gyalulatlan deszkának hitt – járdaburkolat csiszoltnak van feltüntetve, melyen nyilván jólesik kerékpározni is: „hazafelé karikáztam a parkettasimaságú fajárdákon”. S most tűnt csak fel, hogy ebben a regényben a Nabokov-mondatok iránya addig kanyarog, míg a mondatzáró pont előtt meglepően és bravúrosan foglal össze egy lelkiállapotot, a magányét: „Emlékezetében az egymásra halmozódó albérleti szobák azokra a kiállított karosszékcsoportokra, ágyakra, állólámpákra és kandallósarkokra hasonlítottak, amelyek mind idő- és térbeli viszonylatból kiszakadva elvegyülnek egy bútoráruház lágyan megvilágított kirakatában, miközben odakinn hull a hó, sötétedik, és tulajdonképpen senki nem szeret senkit.” Pnyin maga is ilyen, a maga idejéből és teréből kiszakított boldogtalan figura.

A Pnyin professzor egyfelől a középszer regénye: tanárunk oroszkurzusaira alig van jelentkező, mindegyik (mind az öt) hallgatóját név szerint ismeri; az egyetemnek semmi szüksége rá, így státusát mindig csak egy évvel hosszabbítják meg; felesége megcsalja, elválik tőle és kihasználja stb. Az egyetemen valójában kegyelemből tűrik meg, de nevetség tárgya, háta mögött az oktatók kifigurázzák és gúnyolják. Másfelől az idegenség regénye: Pnyin amerikai közegben is orosz marad, ismerősei is jobbára az Újvilágba szakadt oroszok, kiejtése, szókincse és mondatfűzése gyatra marad, viselkedésével, nézeteivel és öltözetével kirí a környezetéből („vörös alapon lila rombuszmintás, lötyögő gyapjúzoknit viselt”).

Ami egészen kiváló és szinte páratlan: a mű áttetsző, világos szerkezete, mely folyamatosan kirajzolja professzorunk jellemét és lelkivilágát. Egy nagyon kalandosra sikerült utazással kezdődik („Mindez persze nem változtat azon, hogy Pnyin professzor nem jó vonaton ült.”), aztán az ötödik fejezetben egy nyári kirándulásra utazik szegény, ezúttal a maga vezette gépkocsin („még az év legelején kezdett leckéket venni a waindelli autósiskolában”), s természetesen eltéved az úton. Valahogy kicsiben ez is mutatja a regény szerkezetét: a cselekménye és a történet nincs mindig összhangban, s lényegében mindent mintha utólag látnánk, mintha visszamenőleg és kerülőkkel szereznénk tudomást „szegény barátunk” dicstelen pályafutásáról.

Mint említettem, a regény elbeszélője maga is sűrűn szerepel a regényben, sőt, az utolsó fejezet teljes egészében az övé – s Nabokov életrajzi elemeket is belesző a műbe: például maga is szentpétervári; szintén a szovjet előretörése után emigrál; egy amerikai egyetemen kap állást, melyet kifejezetten neki hoztak létre, így biztosítandó a megélhetését stb. Pnyin professzorral ellentétben azonban Nabokov kiválóan beszélt angolul, sőt, ezen a számára később oly fontos nyelven hamarabb tanult meg írni és olvasni, mint anyanyelvén, az oroszon.

Nem a Pnyin professzort tartják Nabokov legjobb művének, de van olyan jó, hogy bármikor és bármilyen élethelyzetben olvasásra ajánlható. Végtelenül szellemes, s ne féljünk a szótól: szórakoztató.