Kleopátra és a kígyótudós

Nem ismerik egymást. Soha nem találkoztak. Mégis szinte szóról szóra ugyanazt mondják. Az ember nem alakíthatja a környezetéhez az álmait. Épp ellenkezőleg: magának kell megteremtenie az álmainak megfelelő környezetet. Egyikük New Yorkban, másikuk Londonban él. Egyikük balerina, színésznő, író, aki új hazájában új álmokat talált. Másikuk tudós, aki oda ment élni, ahol régi álmait valóra válthatta. Mindkettejük élete olyan, mint egy izgalmas, szép mese. De ezek igaz mesék.

Kicsit aggódtam, megismerem-e. Eddig csak filmekben és fényképen láttam ugyanis. Meglehetősen udvariatlanul számolgattam életkorát. Ha 1965-ben hagyta el Magyarországot... A kávézóba aztán egy nagyon vonzó, csinos, szerény, kedves, vidám hölgy lépett be. Nádasi Myrtill. Vajon mond-e ez a név még valamit? Azt hiszem, ma is sokan emlékeznek rá. Hiszen rövid itthoni pályafutása robbanásszerű és egyedi volt. Gyerekszínészként kezdte, balerinaként végzett a Balettintézetben, mindössze tizenhét esztendős volt, amikor a Vígszínház tagja lett. Aztán négy évad, színpadi főszerepek és filmek után váratlanul elment. Férjhez, egy magyar filmrendezőhöz, Londonba.

1965-ben még sokan azt jósolták, nagy sztár lesz. Olyan, mint a példaképe, Ruttkai Éva. Az elmúlt héten, a balettintézeti évfolyamának találkozóján aztán így summázta az eltelt évtizedeket: „Szerencsés vagyok, mert sokfélét csinálhattam az életben!”

– Balerinának „muszáj” volt menni, hiszen szinte járni is a rúdnál tanultam meg, apám és francia származású anyám is táncművész volt – meséli. – Imádtam táncolni, de amikor végeztem, éppen az apám volt az Opera balettigazgatója, ezért úgy gondoltam, jobb, ha a színészetet választom. Nem akartam az apám, anyám lányaként, árnyékában sikereket elérni. Fantasztikus társulat volt akkor a Vígben: Sulyok Mária, Latinovits Zoltán, Bulla Elma, Páger Antal, Várkonyi Zoltán. Azt mondták rólam: nagy karrier vár rám. Amikor kimentem Londonba, csak legyintettem, mindegy, hogy Budapesten vagy ott leszek híres. Fiatalon az ember nem mérlegeli a döntései következményeit. Alig múltam húszéves. Még az sem zavart, hogy egyetlen szót sem tudtam angolul. Kisvártatva aztán megértettem, egy színésznő az anyanyelve nélkül nem sokat ér. Voltak olyan pillanatok, órák persze, amikor elkeseredtem. De soha nem gondolkodtam azon, mi lett volna, ha... Nem lettem ismert, híres Londonban, de sokat foglalkoztattak, tudtommal én vagyok az egyetlen magyar színésznő, aki rendszeresen fellép angol színpadokon. A házasságom jól sikerült, két lányom született. Itthonról sokszor másképpen látszik minden. Valóban meg kellett tanulnom, hogy vannak hosszú időszakok, amikor nem dolgozik az ember. Hogy a sikert sokszor igen nagy csend követi.

Feladhatta volna. De nem tette. Először is, megtanult jól angolul. (Ez két évig tartott.) Addig musicalekben lépett fel, hiszen táncolni – „angolul” is – jól tudott. Aztán jöttek a szerepek, például mexikói lányt alakított egy tévéjátékban, és színpadra lépett a Hegedűs a háztetőn című darabban. Később írni is kezdett: forgatókönyveket, rádiójátékot. Tavaly pedig egy monodrámát Kleopátráról.

...és 1956-ban – Bár nagyon vágytam rá, soha nem játszhattam el Shakespeare Kleopátrájának szerepét. Megírtam hát Kleopátra történetét magamnak. Női szemszögből. Sokat kutattam, hogy ne csak azok a sztereotípiák legyenek benne, amelyek mindenkinek eszébe jutnak róla, például a híres szerelmei. Fantasztikusan egyenjogú, „modern” nőként élt. Négy gyereke volt, húsz évig uralkodott egyedül úgy, hogy ő volt a hadseregnek a vezetője is. A darabom arról szól, hogy Kleopátra szelleme kétezer éve bolyong, már nagyon fáradt, és az istenekkel beszélget, hogy engedjék végre megpihenni. Egyfajta számvetésre kényszerül közben. Két londoni színházban is eljátszottam, jó kritikákat kaptam, sőt tavaly ősszel Budapesten is előadtam kétszer, természetesen angolul. Aztán voltam vele Máltán és nyolc amerikai városban. Amerikába jövőre is visszahívtak vele. Sokan kérdezik, miért éppen Kleopátra? Olyan szerepet kerestem, amit elfogadnak tőlem is, olyan alakot, aki egy kicsit egzotikus, mint amilyen egy magyar színésznő Londonban. Igazi angol szerepekben nem érdemes konkurálnom az angol színésznőkkel. Behozhatatlan hátrányból indulok, még akkor is, ha ma már nagyon jól beszélem a nyelvet. Aztán egy önálló estre csak akkor jön be a közönség, ha sztár tartja. Vagy ha valaki olyanról szól, például Kleopátráról, akit mindenki ismer.

És itthon? A családjából már senki nem él. Lányai közül csak az idősebbik beszél magyarul. Vajon kötődik-e még Magyarországhoz? Hiszen jóval többet élt már ott, mint itt.

– Magam is meglepődöm, hogy néha még felismernek itt-ott, na persze ilyen névvel, mint a Myrtill, könnyű. Hívtak filmre, néhány évvel ezelőtt egy színházi főszerepre is. De a valóság az, hogy középkorú, nagyon tehetséges magyar színésznők verik az asztalt szerepért, most pont Londonból hozzanak ide valakit? Elszoktam attól, hogy úgy érezzem: mindig a színpadon kell lennem. Engem nem bánt, ha éppen üresjáratban vagyok, mert akkor írok, utazom, kutatok, olvasok, vagy csak gondolkodom a kertben, a családomnak élek, hiszen két nagy lányom van. Feltöltődöm. Kitalálok valamit. Továbblépek. Koreográfiákat csinálok, vagy egyetemre járok, két diplomát is szereztem. Évekig volt saját műsorom a BBC magyar nyelvű adásában. Megtanultam jól spanyolul, mert szerettem volna spanyolul elolvasni bizonyos műveket. Régóta tervezem, hogy megírom a szüleim történetét. Most pedig van például egy félig kész darabom Bartókról, pénzt kellene szereznem a londoni bemutatójára. Közben azért követem azt is, hogy mi történik itthon. Ha tehetem, mindig megnézem a jelentősebb bemutatókat, igaz, leginkább csak a Vígszínházban. A barátaim gyakran mondják is, Myrtillt kell felhívni Londonban, ő biztosan megmondja, hogy ki játszotta ekkor és akkor, ezt vagy azt a szerepet. Nem mellesleg a magyar színházból kandidáltam.

Próbálok az életkorára még véletlenül sem utalni, de a kíváncsiságom erősebb. Nem állom meg, hogy ne kérdezzem arról is, mi a titka szépségének, honnan a derű és fiatalos vidámság, amit sugároz? Kicsit zavarba jön. Szégyenlősen elmosolyodik.

– Nem örülök az évek múlásának. Bosszant. Mert belül épp olyan vagyok, mint amilyen harmincéves koromban voltam. Engem nem annyira szépnek, inkább szexisnek mondtak. Ez azért hiányzik. Szerencsére a balett konzervál. Még most is járok hetente kétszer gyakorlatra, viccelődtem is az évfolyamtalálkozón, hogy piruettet már nem gyakran csinálok, de a karmozdulatom, na, az még gyönyörű. Takács Zoltánra hónapokat vártam. ĺgérte, hogy a nyár elején – a világ két pontja között – néhány napra majd hazalátogat. Augusztus elején aztán azzal hívott fel, hogy végre már itthon van, de rengeteg a dolga, és másnap Burmába repül. A múlt héten megint időzött egy kicsit Budapesten, de mire ezek a sorok megjelennek, ő már régen Dél-Afrikában lesz.

Az utazás az élete.

Azaz a kígyók. Mert a kígyók miatt utazik.

Vegyünk egy jóképű, harminchárom éves fiatalembert, aki az egyik leghíresebb amerikai egyetemen kutató. Évente három-négy hónapot tölt kint „terepen”, a világ legkülönbözőbb pontjain, őserdőkben, sivatagokban. Ez két hoszszabb utazást jelent, és hat-hét kisebbet, beleértve nemzetközi konferenciákat, előadásokat. De szabad idejében is szívesen jön-megy a nagyvilágban – eddig nagyjából kilencvenkét országban járt már –, repül, búvárkodik, és imád fotózni. Azt csinálja, amit szeret.

Egyszóval, irigylésre méltó, sikeres.

Azonnal, hevesen tiltakozik, amikor így summázom az életét.

– Mindenkinek akad olyan dolog az életében, amiért irigyelni lehet őt. A siker látszata mögött pedig rengeteg tanulás, munka, pofon, hasra esés, csapda, lemondás van – mondja. – Most mesélhetnék például arról, hogy amikor Kaliforniában dolgoztam, csak úgy tudtam egy használt kocsit venni magamnak, hogy hónapokig az egyik előadóteremben laktam. ĺgy megtakarítottam a lakbért. Aki volt már ott, annak nem kell magyaráznom, hogy autó nélkül meghal az ember, mert nem tud mozogni. Éjjel egyre jártam búvártanfolyamra, ha majdnem beledöglöttem a fáradtságba, akkor is, mert az volt a legolcsóbb kurzus. Itthon mindenkit csak a pénz érdekel, én amerikai mércével nem vagyok gazdag, igaz, az egyetem valóban lehetőséget biztosít arra, hogy utazzam, úgy éljek, és azzal foglalkozzam, amit szeretek. Mindenki csak magát okolhatja azért az állapotért, ahol éppen tart. Vagy nem képes többre, vagy nem mer elindulni, hogy megvalósítsa azt, amit kigondolt, megálmodott. Mögöttem sem álltak gazdag rokonok vagy segítők, mindent önerőből értem el. A legnagyobb tőkém pedig a kitartásom volt.

De hogy is kezdődött?

Takács Zoltán Erdélyben szerette meg az állatokat. A csíkszeredai nagypapánál töltött nyarakon ámulatba ejtette őt a Hargita fantasztikus szépsége. Egész nap járta a vidéket, figyelte a természetet. Roppan racionális oka van annak, hogy miért éppen a hüllők, kígyók érdekelték a legjobban. Ezek voltak ott a „legkézzelfoghatóbb” állatok, magyarázza mosolyogva. Később – életkorához mérten azonban viszonylag korán – határozottan eldöntötte, hogy a mérges kígyóknak szenteli majd az életét, így már maga szervezett iskolás társainak viperagyűjtő utakat a Zemplénben, és első gimnázium után, nyáron, Bulgáriában. Levélben kért engedélyt az ottani tudományos akadémiától kutatásra, amit meg is kapott, legfeljebb életkorát furcsállották. Amikor eltelt a harmadik év is a gimnáziumban, egyszerűen bekopogott a Szegedi Biológiai Központba, elmesélte, hogy őt mi érdekelné, és lehetőséget kért ottani tanulásra, munkára. Nem sokkal később, még szintén gimnazistaként, kiment Prágába egy tudományos konferenciára, ahol angolul – természetesen úgy tanulta meg a nyelvet, hogy minden szabad idejében kígyós cikkeket fordított – bemutatta azt a saját készítésű tábláját, amely a kígyók méregapparátusát magyarázta el. (Egy évvel később, a prágai egyetemen járva meglepetten látta, hogy a táblája időközben egyetemi tananyag lett.)

A családja, bár nem kötődött szorosan a természettudományokhoz, hiszen édesapja villamosmérnök, édesanyja pedig könyvelő, elnéző türelemmel viselte „megszállottságát”. (Mi mást is tehettek volna, visszatartani úgysem lehetett, amiben tudták, inkább segítették.)

Takács Zoltán előbb a szegedi, majd a budapesti orvostudományi egyetem gyógyszerészeti karára járt. Mivel továbbra is csak a kígyók érdekelték, nem lelkesedett a kötelező nyári gyógyszertári gyakorlatokért. Inkább levelekkel bombázta az amerikai egyetemeket, fogadják őt ott nyári gyakorlatra. v

– Nem ismertem senkit – meséli –, de rengeteg tudományos cikket olvastam, tudtam, hogy melyik városban, melyik egyetemen, ki foglalkozik kígyókkal. ĺrtam nekik. Végül Kaliforniából igenlő választ kaptam. Szereztem egy ösztöndíjat a repülőjegyemre, majd őszintén megírtam az egyetemnek, hogy adjanak valamennyi pénzt a megélhetésemre, mert itt Magyarországon mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy magam finanszírozzam a kinntartózkodásomat. Aztán már csak a hivatalos minisztériumi engedélyek beszerzése volt hátra – akkor még nem lehetett olyan egyszerűen munkát vállalni külföldön –, de elszántságom miatt annyira nem lehetett velem mit kezdeni, hogy hamar ráütötték a pecséteket a papírjaimra. ĺgy kezdődött. Kijutni csak először volt nehéz, ott már egyik ismeretség hozta magával a másikat. Tudatosan készültem arra, hogy a diplomámmal ott folytatom majd az életemet. Egyszerű, logikus döntés volt. Amerikában lehet ugyanis legjobban tudománnyal foglalkozni.

Ma a Columbia Egyetemen dolgozik New Yorkban, két fő kutatási területen. Az első farmakológiai jellegű: leegyszerűsítve, azt vizsgálja, vajon mi a molekuláris alapja annak, hogy a mérges kígyók rezisztensek a saját mérgükkel szemben. Ehhez gyűjt ő maga is kígyókat, amelyekből aztán szövetmintákat vesznek, DNS-t vonnak ki. A kutatást gyógyszergyártó cégek is szponzorálják, hiszen a végcél az lenne, hogy az így nyert ismeretek alapján a későbbiekben minél inkább ki lehessen küszöbölni a különböző tabletták, szerek mellékhatásait. A másik kutatás populációgenetikai, amelynek főképp természetvédelmi jelentősége van. Délkelet-Ázsia kígyóállományát vizsgálja, ez egyfajta genetikai állományfelmérés.

– Ha holnap mondjuk sok pénzt nyernék a lottón, akkor is mindent ugyanígy csinálnék tovább. Az hajt, hogy megismerjek, megtapasztaljak új, szép dolgokat. A kígyókat azért is szeretem, mert felkeltik az érdeklődést. Elrettentenek, ugyanakkor el is gondolkodtatnak. Egy-egy nagyobb kutatási munka két évig is eltart, ezalatt nincsenek kézzelfogható eredmények, csak nagyon sok munka. Bizonyos értelemben ez tesz magabiztossá, hiszen képtelenség ilyen hosszú ideig hatalmas energiákat ölni valamibe, ha abban, no és önmagában nem hisz, nem bízik mindenekfelett az ember. Nekem a siker feltételeiről mindig három dolog jut eszembe: józan ész, pénz, buzdító környezet. Úgy alakult a sorsom, hogy most Amerikában élek, de csak azért, mert ott vannak meg a siker feltételei, azaz ott van lehetőségem arra, hogy megvalósítsam, amiről még gyerekfejjel álmodtam. De ára is van a tudományos szabadságomnak, hiszen nagyon hiányzik az igazi otthonom. Ott én mindig csak „otthontalan” lehetek. Ma már tudom, hogy valójában ott is csak az boldogul, aki itthon is sikeres lehetne.