Kitartásra, fegyelemre nevel

Kiss Andrea hat csoportot táncoltat(A szerző felvételei) A táncstúdió egészen más: oda azok jelentkeznek, akik a testet-lelket egyaránt felüdítő zenés mozgásra vágynak. Külföldön már régen megszokott, mifelénk még fehér hollónak számít az olyan táncstúdió, ahol az óvodásoktól a felnőttekig mindenki kedvére kitáncolhatja magát. Mint a párkányi Kiss Andrea korhatár nélküli táncklubjában...

– Soha nem vettem táncleckéket – szabadkozott Kiss Andrea, amikor leültünk beszélgetni. Pedig dehogynem! Csak éppen a nyolcvanas évek Csehszlovákiájának állami balettintézete helyett amerikai tánckarban, Las Vegas próbatermeiben ismerkedett a jazzbalettal, a revütáncokkal, a hip-hoppal. Kisebb-nagyobb megszakításokkal hét évig táncolt külföldön. S amikor idehaza beindította saját tánciskoláját, az egymástól eltérő tánctípusok és edzésfajták mozgáselemeiből állított össze egyedi gyakorlatsorokat, koreográfiákat.

– A zene, a ritmus, a mozgás iránti vonzalom velem született. Az első koreográfiát még az alapiskolában, negyedikes korunkban csináltuk a barátnőmmel, Dániel Andreával. Akkor még magnó sem igen volt, nem hogy zenés televíziós csatornák, ahol modern táncmozdulatokat leshettünk volna el. Mégis egyre többet foglalkoztunk a tánccal, sorra nyertük a környékbeli Ki mit tudokat...

A nagy fordulat

közvetlenül a gimnáziumi érettségi után jött. A barátnőm hallotta a rádióban, hogy egy nagyszabású amerikai bűvészshow-hoz keresnek alapfokú tánctudással rendelkező asszisztenseket Szlovákiából, egy három hónapos dél-koreai munkára. Az ismerősök persze kinevettek, hogy komolyan vesszük a dolgot, de mégis elmentünk a pozsonyi válogatásra. És több tucat lány közül bekerültünk a kiválasztott hét közé. Fiatalok voltunk, merészek, a rendszerváltás után épp hogy csak kinyílt előttünk a világ... Kétnapos repülőút után érkeztünk meg Dél-Korea szívébe, egy hatalmas családi szórakoztató központba. Ahol – mint utóbb kiderült – az egyik legnevesebb amerikai revükoreográfus várt. És pihenés helyett már mentünk is gyakorolni. Akkor cserélték le az amerikai tánckar egy részét, s a két producer érzelmi indíttatásból keresett helyettük szlovákiai lányokat. A szüleik annak idején innen vándoroltak ki az Államokba, s ők segíteni akartak, lehetőséget adni... Csakhogy az alapfokú tánctudás egészen mást jelentett a számukra, mint nekünk.

Minden mozdulatért

meg kellett dolgoznunk, a teljes, hét koreográfiából álló műsor betanulására nem egészen egy hetet kaptunk. Azután napi három fellépés az artisták, állatidomárok és bohócok mellett, s hozzá a fullasztó hőség... Mit mondjak, alig tizenkilenc évesen úgy benne voltunk a mély vízben, hogy hajszál híján bele is fulladtunk. S amikor hazajöttünk, azt mondtam, hogy soha többé! Felvételiztem a kereskedelmi akadémiára, de a hirtelen jött felnőttlét kőkemény három hónapja után nem volt egyszerű visszaszokni az iskolapadba. Egy évvel később – szinte napra pontosan – éjjel háromkor csörgött a telefon. Az amerikai tánckar egyetlen fiú táncosa hívott, hogy volna-e kedvünk a barátnőmmel Japánba menni fél évre, s előtte egy hónapra Las Vegasba, mert ott fogjuk begyakorolni a műsort. Világéletemben arról álmodoztam, hogy egyszer majd Amerikában tanulhatok táncolni. Ez már egészen másféle, sokkal visszafogottabb munka volt, mint a dél-koreai. Négyszer fél évet töltöttem Japánban és Amerikában. Mert az új show-t mindig Las Vegasban tanultuk be. És olyankor én ott még külön táncleckéket is vettem, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Utolsó alkalommal pedig a Fülöp-szigeteken, Manila szomszédságában dolgoztunk. Egy Párkány nagyságú, egykori amerikai katonai bázist alakítottak át gyönyörű szórakoztatóközponttá. Ott nagyon elkényeztettek bennünket, az egész napot valamelyik úszómedence partján sütkérezve töltöttük, csak esténként volt egyetlen fellépésünk. Sok fiatal lány irigyli ezt az életformát, pedig a revütáncosok világa nem csupa flitter és csillogás. És maga a tánc sem pusztán mozgás, a testet is, az idegrendszert is alaposan igénybe veszi, mert megfelelő koncentráció híján nem hangolódnak össze a mozdulatok a zenével. A ritmusérzék alapvető feltétel, de emellett komoly állóképesség, és jó adag színészi talentum is kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán színpadra kerüljön. Keep smile! Mosolyogj! Ezt nagyon megtanultam az amerikaiaktól. Ma már sokkal több lehetőségük van azoknak a lányoknak, akik külföldön próbálkoznak. Ám éppen emiatt nagyobb annak a veszélye is, hogy valami egészen mást kapnak, mint amit vártak. Nekünk óriási szerencsénk volt, hogy egy abszolút profi amerikai tánckarba kerültünk.

Mindenütt jó, de a legjobb...

Andrea szerint a vándormadár-életet előbb vagy utóbb mindenki megunja. Amikor úgy döntött, hogy idehaza folytatja a pályát, még nem sejtette, hogy éppen jövendő sógornője, a többszörös aranyfésű díjas és szlovák országos bajnok mesterfodrász, Kalmár Karolina segítsége révén kerül majd kapcsolatba az akkor rendkívül népszerű pozsonyi énekes-táncossal, Fredy Aysival. Több, mint két évig táncolt az ő csapatában, egészen a kislánya, Kiara megszületéséig.

Anyaság

– Egyre jobban vágytam az anyaságra, és ez elnyomta bennem a szereplési vágyat. Szülés után három évig itthon maradtam Kiarával, két és fél éves koráig szoptattam őt. Csodálatos időszak volt, de ahogy ő egyre kevésbé igényelte az állandó anyai jelenlétet, úgy kezdett el nekem hiányozni a rendszeres mozgás, a tánc. És azt tapasztaltam, hogy a diákéveimhez hasonlóan ma is kevés helyen foglalkoznak modern táncok oktatásával. És most nem kifejezetten a show-műfajra gondolok, hanem egyáltalán, a mozgáskultúrára. A tánc ugyanis sportolási lehetőségként is felfogható, hiszen rendszeres edzéssel javíthatjuk az állóképességünket, a testtartásunkat, kecsesebbé tehetjük a mozdulatainkat. Mindennek az alapja a balett. Párkányban, a művészeti alapiskolában is működik egy balett-tagozat, és csak javasolni tudom a szülőknek, hogy írassák be oda a táncos hajlamú gyerekeket. Nem azért, hogy egyszer majd balettművészek legyenek, hanem mert ez a legjobb alap valamennyi tánctípushoz. Kitartásra, fegyelemre nevel.

Saját táncstúdió?

– Ez a tánc- és tornaklub négy évvel ezelőtt alakult. Négyen béreltünk ki egy próbatermet. A tánc mellett van aerobic, női torna és steppaerobic-edzés is. Ahhoz, hogy ennek az egésznek a hivatalos része is rendben legyen, én is elvégeztem egy aerobicoktatói tanfolyamot. Arról már lekéstem, hogy tánctanári diplomát szerezzek, de a mai napig tanulok táncolni Budapesten. Ennek az az előzménye, hogy a táncosaimmal néhány kisebb hazai verseny után jelentkeztünk a Zoltán Erika Tánciskolák által szervezett első nemzetközi EC Dance School táncversenyre. És az egyik csoportommal a show kategóriában aranyérmesek lettünk, a hip-hop-ban a nagyok a hatodik, a kicsik a hetedik helyen végeztek. Itt összeismerkedtem Erikával, s a múlt nyáron a húgommal, Katival együtt, aki szintén táncol, elmentünk az agárdi EC-tánctáborba is. Robi, Erika férje vezető táncos, az ő csoportjába járok táncolni.

Párkányban jelenleg ötvenegynéhányan vagyunk, és négy csoportban dolgozunk. Életkorra lebontva 6–8 éves, 9–12 éves, 12–16 éves, és 16-tól felfelé, korhatár nélkül. Legtöbben a 17–21 évesek vannak, a legidősebb táncosom 28 éves. Eredetileg csak iskolásokkal szerettem volna foglalkozni, de nagyon sok óvodás kislány anyukája is megkeresett. Kicsit tartottam tőlük, mert az óvodás korú gyerekek még nagyon játékosak, én pedig nem szeretek szigorú lenni, fegyelmezni. Mára ez is kialakult, egymáshoz idomultunk, s az új jelentkezők is könnyen beilleszkednek. Én megszoktam, hogy húszpercenként szünetet kell tartanunk, ők pedig azt, hogy a próbákon bizony minden mozdulatra oda kell figyelni. A kiscsoportba most 15 gyerek jár. Hasonlóan folyik az óra, mint a nagyokkal. Bemelegítés, aztán koreográfiát tanulunk, és a végén jön egy kis lazító gyakorlatsor, hiszen az izmokra is vigyáznunk kell. Közben ritmust tapsolunk, a gyors, látványos mozdulatok lassított kidolgozását gyakoroljuk... A legtöbben – kicsik, nagyok – persze szeretnének szerepelni. És való igaz, a felnőtteknek megfelel az is, ha rendszeresen átmozgatják a testüket, de a gyereket nem ösztönzi, ha céltalanul jár egy táncstúdióba. Ezért gyakran fellépünk a városi és környékbeli, sőt magyarországi rendezvényeken. Ezenkívül szombatonként Karván is tanítok, az ottani művelődési házból kértek fel rá. Ott két csoportom van. Kis létszám, de lelkesek és szeretnek táncolni. És egy aerobicórát is beszúrtunk, az anyukáknak... Akinek nincs hallása, abból nem lehet táncost varázsolni. Ha valaki a ritmus mellé tapsol, annak inkább másféle testmozgást ajánlanék. Ilyesmi azonban még nem fordult elő. A probléma inkább az, hogy kinőttük a próbatermet. Ránk férne egy szponzor is, hiszen a fellépések és a versenyek tetemes kiadással járnak. A legnagyobb álmom egy igazi, tágas próbaterem, megfelelő felszereléssel. A legnagyobb örömöm pedig, hogy a kislányom is kiváló ritmusérzékkel született. Lehet, hogy egyszer még neves táncos válik belőle!