Kiss Noémi: Trans Magvető, Budapest, 2006

Kiss Noémi Trans című kötetének elbeszélései olyan írások, amelyek hangsúlyozottan kortárs szövegek kívánnak lenni. Ez egyrészt abból a merészségből eredeztethető, ahogyan bizonyos témákhoz nyúl a szerző, másrészt pedig abból, hogy milyen témák jelennek meg a kötetben. Minden szövegére egy szinte végletekig vitt játékosság jellemző, amely nemegyszer magával a játékossággal folytatott játékként jelenik meg. Célja nem az, hogy ezzel merész témáit súlytalanná, légiessé tegye, hanem hogy a nézőpontok eltérő lehetőségeit, sokrétegűségét emelje ki.

De melyek is ezek a merész és kortárs témák? Egyrészt a női nemiség, a női szexualitás kérdése, amelyhez szorosan kapcsolódik nemcsak a nő és férfi közti hagyományos viszonyok megbontása, de az erotikus identitás, a női homoszexualitás vagy a test megjelenítésének kérdésköre is. Másrészt a Nyugat-Európába bevándorolt kelet-európaiak identitásproblémái, sajátos szubkultúrája, amelyben hagyományos értékek veszítik el régi és nyerik el új értelmüket. Harmadszor pedig a kortárs irodalomelméleti trendek alkalmazásának lehetőségei említhetők, a posztstrukturalista tételek szövegbe írásának problematikája, a Cultural és Gender Studies megjeleníthetőségének kérdésköre, az író létének szövegbe írása.

A kötet írásaiban általában szerencsés módon ötvöződik ez a három tartomány. Még az irodalomelméleti vonulat hangsúlyos megjelenése sem okoz problémát, hiszen rendkívül tudatos játékról van szó, amely a kortárs fiatal magyar irodalom nem egy alkotójára jellemző. Ráadásul Kiss Noémi több szövege nemcsak szépprózaként, de kulturális antropológiai lírai esszéként is olvasható, mint arra Tájgyakorlatok (2003) című kötete is példaként említhető, s amely eljárás az antropológia ún. hermeneutikai fordulatából vezethető le. Persze tény, a magyar irodalomban ezt a műfajt egyedül szerzőnk műveli. Ugyanez a helyzet a női szexualitás szövegbe írásával. Ez az olvasó folytonos bizonytalanságban tartását szolgálja – például a nemiség azon meghatározási kísérletei, amelyek az általánosíthatatlanság és általánosíthatóság problémája körül forognak, s a szexualitás, a test és a nőiség kérdéseit az identitás meghatározhatatlanságával kapcsolják össze: „A nők, sokan azt hiszik, tükör előtt írnak. Belenéznek a tükörbe, meglátnak egy nőt, és írnak róla. Minden nőben magukat látják. A nők, akikről nők írnak, akkor saját maguk volnának. Szerintem ez nem igaz. Aki így ír, vagy nem nő, vagy nem a nőről ír. Vagy észre sem veszi, hogy a nő nem mindig magáról ír.”

Hogy a kötet elbeszélései nem mindig nyújtanak egyenletes színvonalú olvasmányélményt, annak leginkább stilisztikai okai vannak. A címadó Trans egyes magyartalan szerkezeteiről eldönthetetlen, tudatos germanizmusokról vagy ügyetlen stilisztikai hibákról van-e szó (ilyen például az „általában megbánsz mindenkit” vagy a „kultiválók sem járnak erre” szerkezet). Néha egy-egy mondat lóg ki a szövegből, mert vagy túl didaktikus, vagy érzelgős: „A múlt darabokban hever az úton, amerre haladok.” Ezekért a bosszúságokért azonban azok a lehetséges világok kárpótolnak, amelyekbe bevezetést nyer az olvasó.