Kisbojtár? Kisbojtár!

Kaluz Árpi barátommal (mi akkor mentünk aludni, a két kulmizó ember akkor ébredt) csöndben megjegyezzük: látod, ők azok a pedagógusok, akik hajnalban kelnek csak azért, hogy a gyerekek a délutáni gálán, a színpadon tipp-topp jelenjenek meg.

A második jelent már igazi fesztiválos. Nyílik a függöny, a bal hátsó szuffita mögül belibbennek a süldő leányok, s a mennyezet statikáját veszélyeztető szopránjukkal indítanak: Megismerni a kéméndi menyecskét... Amikor megtelik a színpad, s megállapítjuk, hogy gyermekhangra transzponálni a dalokat önmagában mesterség, megszólal Katona Pista, az Ifjú Szivek akkori koreográfusa, s halkan megjegyzi: jól nézd meg őket, a nagydíjasokat látod. Így lett.

A nyolcvanas évek elején egy kéméndi származású, párkányi óvó néni rosszallotta, hogy tinikorba kerülő fiát nincs hol táncoltatni. Nincs hol megszerettetni vele azt a zenei és táncos világot, amelyet ő maga még megélt a szülőfalujában, és amit annyira imádott. Alapított hát egy tánccsoportot. Hégli Mariannának hívják. Az írás elején említett mosolygós, bajszos fiatalember pedig férje, Gyuszi (bácsi), aki akkor a párkányi városi kultúrház igazgatójaként azonnal magáévá tette az ötletet. És volt egy magyar alapiskola, amelynek azóta legendává vált tanára, igazgatója, Csicsay Alajos, az értéket látta a csoportban, nem volt kérdés, támogassa-e. Majd jött néhai Brandl Ferenc, Feri bácsi, az első lépéseket tanító táncos, aki a meghívásra igent mondott.

A párkányi Kisbojtár 1983-ban robbant be az Országos Népművészeti Fesztivál gyermekversenyén, akkor harmadik lett, majd két év múlva első alkalommal nagydíjas. Piszkosul erős mezőnyben, mert magyarországi táncházi iskola még csak nyomokban volt, de gyermektánccsoportok terén a szlovákiai magyarság igazi minőséget mutatott. A teljesség igénye nélkül: Zvolenszky Gabika a Bodrogközben, Nagy Ildikó Szepsiben, Tóbisz Feri Gömörben, Jókai Marika a Zoboralján, Czére Erzsi, Hodek Marika a Csallóközben, a Csillag–Morva tanító nénik kettőse a Mátyusföldön (a fel nem soroltaktól eleve bocsánatot kérek) intézménnyé emelték együtteseiket, s a hazai magyar öntevékeny mozgalom csúcsait jelentették.

Intézménnyé nőtte ki magát a párkányi Kisbojtár is. Felsorolni a díjakat és elismeréseket fölösleges és hosszú lenne. Egy amatőr gyermekcsoport nem azért dolgozik, hogy díjat hozzon. Igaz, erre Hégli Marianna cinkos mosollyal annyit mondana: „Azért nyerni jó, mi már csak tudjuk, ugye?”, de azt a munkát, amit férjével 35 éve végeznek Párkányban, semmilyen díjjal nem lehet jutalmazni. Az igazi elismerés – hangozzék bármennyire frázisként – a gyerekek hálája. Nem elhanyagolandó, hogy a Kisbojtár adott néhány hivatásos néptáncost „a hazának”, Hégli Dusan személyében elismert és most már szakmailag díjazott alkotót is. A somorjai Csali Páva-győzelmének egyik kovácsa pedig az egykori kisbojtáros Madocsai Imre. Az sem mellékes, hogy az együttes Párkány s egyben a szlovákiai magyarság egyik minőségi csapata, közgazdászul fogalmazva, kiviteli cikke lett.

Az igazi érték, amit Hégli Gyula és Marianna a városnak és a szlovákiai magyarságnak adott, a közösség. A pici korban tébláboló vagy éppen hangszerét próbálgató gyerekek, a világot megismerő kiskamaszok, a magabiztos és identitásukban izmosodó ifjak szeretetteljes szigorral vezetett közössége olyan ugródeszka, amelyért minden iskola és minden városi közösség hálás lehet. Olyan élményanyag, ami egy életre szóló iránytű, és olyan közösség, amelyben lenni felnőttként is jó. Mindez értékkel, közönség előtt helyét megálló produkcióval, immár harmincöt éve. Bár nincs olyan gyermektáncegyüttes, amit ne szeretnék, és nincs olyan gyerekekkel foglalkozó népművelő vagy pedagógus, akit ne tisztelnék, a Kisbojtár nekem, az alakuláskor már felnőttnek számító táncosnak legalább akkora iránytű és élmény volt, mint bármely kisbojtáros számára. Hégli Marianna volt a pedagógiai főiskolám, százszor többet tanultam tőle, mint gyermeklélektan-tanáraimtól, s mindezért cserébe a kisbojtárosok néhány éneket, néhány lépést, néhány verset kaptak csak tőlem, no meg annak tudományát, miként kell a katonai cipőkrémet felolvasztva rákenni a csizmára, hogy fényesítés után olyan tipp-topp legyen, mint a kurtaszoknyák anno, azon az éjszakán.

Amikor az alapító gyerekek a nyolcadik osztály végén műsorral búcsúztak az együttestől, kaptam Hégli Mariannától egy legénykére varrt bujkát. „Nagyon szép, de hogyan vigyük a színpadra?” – szólt a kérdés. Akkor a búcsúzó Dusannak és a nagyfiúk közé lépő Bitter Péternek kitaláltunk egy legényest. Tánc közben szimbolikusan, a bujka átadásával adták át egymásnak a gyerekek a stafétát.

Azóta pedig harmincszor.

A szokásos heppibörszdej helyett egy őszinte kívánság: azt a bujkát – képletesen szólva – koptassátok rongyosra!