Királyfik, Bartókra komponálva

A Bartók TáncTriptichonnal érkezik Pozsonyba, az Eurokontext nemzetközi színházi fesztiválra a Magyar Nemzeti Balett. A csodálatos mandarinnal, a Táncszvittel és A fából faragott királyfival. Ez utóbbit egészen különleges térrendszerben és sajátos, organikus mozgásformával Frenák Pál álmodta meg.

Az 1980 óta Párizsban élő magyar táncos-koreográfus most komponált először Bartók-műre, s mint mondja: eddig számára is egyfajta misztikumot jelentett a szerző zenei univerzuma. „A fából faragott királyfi szinte összes balettverzióját láttam, akárcsak A csodálatos mandarint, már fiatalkoromban. Jeszenszky Endre mesterem által nagyon sokat jártam az Operába, de Bartók külön bolygó volt számomra. Zenei és koreográfiai tapasztalatok híján akkoriban még nem igazán értettem, nem tudtam egybeolvadni, azonosulni vele. A koreográfiai tapasztalat aztán elvezetett a komplett zenei értelmezéshez. Kurtág György és fia is mondta később, hogy én azért kezelem máshogy a zenét, mint a kollégáim többsége, mert nem fülből, hanem testiségből érzékelem. Ifj. Kurtág György kérte is tőlem többször, hogy adjak neki kiindulópontokat ahhoz, hogy mit szeretnék, és úgy alkotta meg a zenét, amit nekem komponált. De vissza Bartókhoz! Jött a felkérés a Magyar Nemzeti Balettől, és egy éven keresztül hallgattam A fából faragott királyfi zenéjét. Megkaptam Kocsis Zoltán verzióját, és tisztán láttam, hogy 53 perc alatt mit akarok megmutatni a színpadon. Létezik ugyanis hosszabb és rövidebb verzió, de azokat nem nagyon szeretik a karnagyok. Az 53 perces verziót koreográfiailag nagyon aprólékosan, másodpercnyi pontossággal kidolgoztam, csakhogy a zenekar hol 45, hol 48 percet játszott, és itt kezdődtek a problémák. Minden egyes előadás után, a tapsrendnél kérdezi is a tekintetével a karnagy, hogy rendben voltunk? Mert ha 53 percre koreografálok, akkor nem tarthat 48 percig. Ötperces különbség óriási. Azt a táncosok is érzik, főleg az organikus csúszásoknál és a bejöveteleknél. Nem lassulhat be a zene, mert ha a táncosnak háromszor kell forognia, akkor nem foroghat tizenkétszer. Ma már úgy érzem, Bartók iszonyatosan boldog lenne, ha látná a darabot, mert ezzel a labirintusszerű, kaotikus rendszerrel, amelyet ő tökéletesen megalkotott, nagyon jól fuzionál a koreográfia. Nem rápötyögtet, hanem átjárja, átérzi, kihangsúlyozza a zenét. Sokan mondták, hogy a mozgáson keresztül jutottak el a zenei mélységekig.”

Láthatóvá, érzékelhetővé tenni Bartók muzsikáját azok számára is, akik nem olyan fogékonyak, érzékenyek rá – ez volt az elsődleges célja az alkotónak, ezért voltak napok, amikor hússzor hallgatta meg a zenét, hogy a végsőkig felfejthesse a szövetét. „Az érthetőséget kerestem, hogy átlássam, mi mihez kötődik, köthető. Bevallom, én is megszenvedtem vele, hiszen annyira variált a mű, hogy nagyon oda kell figyelni rá. Ma már A csodálatos mandarint is máshogy hallgatom. Ha valaki eggyé válik Bartókkal, annak nagyon nehéz elfogadnia, hogy erre a zenére racionálisan sok minden rátapad. Bartók művébe bele kell veszni, mert minél racionálisabban hallgatja az ember, annál nehezebb helyzetbe hozza magát. Ha csak öt percig képes hallgatni valaki, akkor ott álljon meg, ne erőltesse!”

Hogy mit fogalmaz meg a koreográfiájában a nemzetközi hírű, összetéveszthetetlen mozgásvilágú alkotó? „Azt, hogy az ember örökké megkérdőjelezi magát. Ha képes kockáztatni, fel kell, hogy adjon valamit magából, mert csak így juthat el a másikhoz. Én azt a fából faragott királyfit kerestem, aki erre képes lenne. Ezért is hoztam be többféle királyfit, mert nem találtam meg az egyiknél azt, amit a másiknál. Felborítottam a megszokott rendszert. Nekem az a fontos, hogy az ember képes legyen eljutni önmagához, őszintén létezzen, és engedje át magán a másikat. Nekem erről szól Bartók műve. Semmi nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, ám nem is olyan jó, ahogy láttatja magát.”

Tizenkét táncos szerepel a darabban. Heten a koreográfus társulatát képviselik, öten a Magyar Nemzeti Balettet. Eredetileg tizenkét operaházbeli táncos lett volna, de az elfoglaltságuk – és az organikus mozgásrendszertől való félelmük – nem engedte. „Mentális hozzáállás kérdése volt az egész. Azoknak, akiknek a klasszikus balett a kenyerük, nem könnyű felvenni az organikus mozgásrendszert. De mert nyitottak voltak, és látták, akarták, amit kértem tőlük, a végén minden táncos remekül helytállt. »Végre szerethetem magam – mondta az egyik operaházi táncosnő. – Érzem, hogy nő vagyok, érzem a testem.« Mindenki elfogadta az instrukcióimat. Itt nincs főszereplő, mind a tizenkét táncos egyenértékű, nem lóghat ki senki a csapatból, minden figurát erősen megkomponáltam. A darab egyetlen szólistája Bartók Béla. A siketek és nagyothallók jelrendszerével a végén én magam kommunikálom le Bartók zenéjét. Van egy tágabb kommunikációs rendszer a világban, mint az, hogy én látlak és hallak téged. Ezt hívják érzékelésnek, rezonálásnak, kitapintásnak. Könnyű volt belekomponálni magamat a darabba. Én csak besétálok a végén, mint az Öröklét, a Figyelem, a Remény, az Elfogadás vagy az Elmúlás. Folyamatosan, darabról darabra fogalmazom meg ezt a figurát. Neki már nincs szüksége semmire. Már nincs abban a pozícióban, hogy adjon vagy kérjen. Már nem is fáj neki semmi. Ő már csak van. A művészt mindig ugyanazok a fundamentális kérdések foglalkoztatják. Márquez egész életében ugyanazt a regényt írta. Picasso létrehozta a maga stílusát, és végig azt használta. Bartók a zenében, én a mozgásban találtam meg magam. Nekem az a csoda, ahogy a zene és a mozgás találkozik.”

A szcenográfia, a csúsztatott, négyszög alakú platform Frenák Pál ötlete. Ez a díszlet nem uralni, bezárni akarja a teret, hanem perspektívát nyit benne. A fehér tükörfelület pedig visszaver, mélységet ad. Illúziót. Rengeteg játék van benne.