Kikapcsolódást nyújt, csak úgy, egyszerűen

Gérard Depardieu és Jean RenoBízvást bíztam abban, hogy végigröhögöm az előadást, nem jutnak eszembe sem hétköznapi, sem ünnepnapi, sőt még vasárnapi gondjaim sem, és még azt sem veszem észre, hogy körülöttem szanaszéjjel szórják a pattogatott kukoricát, összevissza csöpögtetik a kólát, a multiplexek, sőt ma már a kispiszkos mozik természetes velejáróját. (Bezzeg az én időmben! Mármint régvolt gyerekkorom idejében, ragacsos savanyúcukrot rágcsáltak, annak a zacskóját, a csomagolást csörgették, zörgették, nehogy hallani lehessen, mit suttognak egymás fülébe a hősszerelmesek. Furcsa, hogy a csörgés-zörgés még akkor is zavart, amikor Chaplin, Stan és Pan némafilmjeit néztük.) És valóban lőn kellemes szórakozás. Ha nem fájtak volna a rekeszizmaim, lehet, hogy újra jegyet váltok. Úgy éreztem magam, mint amikor a strandon lazán locsipocsizik, könnyedén úszkál az ember, napfürdőzik egyet, aztán nem is annyira az úgynevezett sportolástól, hanem a naptól és a zsivajtól kellemesen elfárad.

Persze, ez a film nem éri el mondjuk a kusturicai mélységeket és magasságokat, de nem is ez lehetett a rendező, Francis Veber szándéka. Szórakoztatni, nevettetni akar, hogy a könnyünk is kicsorduljon, hogy megszabaduljunk a temérdek egészségromboló méregtől, amely egy idő múlva kikezdi az idegeket. Jobban járunk, mint például a francia nézők, akik valószínűleg nem hallják a szöveg felét, mert röhög az egész mozi. Mi, itt olvassuk a feliratot, és hahotázunk. Már azon, ahogyan megjelenik Quentin Montanagris-ból (Gérard Depardieu, akinek ezek után megbocsátjuk, hogy tájékozatlansága révén belekeveredett egy autópálya-átadó ünnepségbe, melyről nálunk anno nemcsak a választópolgárok, hanem a csecsemők is tudták, választásikampány-fogás), dauerolt frizurájával, naivan bugyuta mosolyával, mert ki akar rabolni egy pénzváltót. Vesztére azonban egy japán turistacsoport minden eurót megvett, s neki a japán jen nem pénz, ő a francia euróhoz ragaszkodik. Át is ballag a pénzváltósok tanácsára a szemközti hitelbankba, ott azonban már várja a rendőrség. Egy kis üldözés, anélkül nincs mozgókép mostanában, egy előre megjósolható geg (nekiszalad a pattogatott kukoricával betóduló mozinézőknek, ki is borít néhány liternyit, de ez az egyetlen kiszámítható, ezért nem vidám, inkább nevetséges jelenet), miután azonban bebörtönzik, szellemes, alaposan kidolgozott helyzetek, párbeszédek sorjáznak. Pontosabban, nem is párbeszédek, elsősorban Quentin monológjai és kérdései záporoznak, amelyekkel mindenkit őrületbe kerget – kivéve a nézőket. Végül a sors Rubyval (Jean Reno) zárja össze egy cellába, aki Quentinnel ellentétben némasági fogadalmat tesz, gondosan titkolja, hogyan is került a számlájára húszmillió. Quentin mindenkiénél humánusabb szíve megesik rajta, s úgy dönt, barátok lesznek, és segít neki a szökésben. Elintézi magának, hogy ő is a börtön pszichiátriai osztályára kerüljön, onnan szervezi a szökést, amely ugyancsak nem mindennapi módon zajlik – egy alkoholista segedelmével.

A történet tehát egyszerű, nem is kíván különösebb színészi alakítást, s ha alaposan belegondolunk, erkölcsi kérdéseket sem feszeget, mint a rendező korábbi alkotásai. Ha alaposan megfontoljuk, milyen dolog is az, hogy két gazembernek – egy vérbeli profinak meg egy szerencsétlen kétbalkezesnek, aki soha életében nem dolgozott, úgy élt meg a lopásból, hogy mindig elkapták, a börtönben megvolt a koszt, kvártély – szurkol a néző!

Egy vérbeli filmkritikus bizonyára számtalan fogyatékosságot fölfedezne, ha nem ragadnák magukkal a komikus jelenetek, azok felépítése és megvalósítása. Ám nagyobb a valószínűsége, hogy a nevetés sodorja magával, és elfeledteti vele az esetleges hibákat, hiányosságokat.

Végül is egy komédiának nemcsak az a küldetése, hogy moralizáljon, hogy világrengető sorskérdéseket vessen fel, hanem az is lehet, hogy kikapcsolódást nyújtson, csak úgy, egyszerűen. Ráadásul abban a korban, amikor az egyik amerikai film a másikat éri, jó egy kis francia szöveget hallgatni francia színészek szájából. Még ha nem értjük is, jó egy kicsit ellazulni az európai humoron.