Kiberdzsihád és virtuális szabadságharc: nem sci-fi, ez már a valóság

Küszöbön a kiberapokalipszis?

Képzeljük el, hogy egy „hagyományos“ öngyilkos merénylet helyett a terroristák meghackelnék a brüsszeli (vagy bármelyik másik) repülőtér légiirányítási rendszerét, olyan káoszt okozva, amely egyidejűleg akár több repülőgép-katasztrófához is vezetne. Vagy belepiszkálnának valamelyik atomerőmű hűtését felügyelő számítógéprendszerbe, egy következő Fukusimát idézve elő. Vagy éppen „csak“ néhány bank adatbázisát vágnák gajra, esetleg elektronikus részvénykereskedelmi rendszereket omlasztanának be, kormányzati vagy katonai számítógépeket tennének tönkre, cégeket vinnének csődbe infromatikai rendszerük meghackelése által. És vajon mi történne, ha mindez egyszerre következne be, egy a nyugati világ ellen indított összehangolt kibertámadás keretében?

Nos, ami többségünknek első hallásra sci-finek tűnhet, az Mark Russinovich, a Microsoft vezető szakembere számára – aki geek létére regényírásra adta a fejét - egyáltalán nem elképzelhetetlen. A kiberterrorizmus témáját körbejáró „high-tech thriller“, A nulladik nap (Zero Day, 2011) fikció ugyan, de nem valamiféle pesszimista, disztópikus rémlátomás, sokkal inkább egy felmuatott ujj: ideje észbe kapni, és jelentősen nagyobb energiákat fektetni egy a 9/11-et, Párizst és Brüsszelt együttesen is túlszárnyaló „kiberdzsihád“ megelőzésébe, amíg még nem késő.  

Erre próbálja meg felhívni a fejesek figyelmét a regény főhőse, az eredetileg a CIA-nek dolgozó, „senki-sem-hallgat-rám“ típusú informatikus zseni, Jeff Aiken is. Ő egyáltalán nem az a kockás inges-pattanásos geek, ahogy a kockák általában a köztudatban élnek, inkább a jóképű, ám esetlen főhős típusa, aki végül mégis megmenti a világot szívdöglesztően okos nőjével az oldalán. Jeff azután rág be a bürökrácia által erősen gúzsba kötött amerikai hírszerzésre, hogy hiába figyelmezteti előre CIA-s főnökét: valami rettenetes fog történni szeptember 11-én, az a füle botját sem mozdítja, szabad utat engedve így a küszöbön álló katasztrófának, amelynek főhősünk menyasszonya is áldozatául esik. Jeff rövid úton távozik az ügynökségtől, és szabadúszó kiberbiztonsági szaktanácsadóként „tengeti“ tovább napjait, amíg rá nem talál az újabb küldetés: szembetalálkozik minden idők legalattomosabb vírusával, a Superphreakkel, amelyről gyorsan kiderül, hogy nem csupán egy jogi iroda gépeit képes gajra vágni, hanem az egész, internetalapú nyugati gazdaságot és infrastruktúrát is. Hősünk okos és gyönyörű kollégájával, Daryllel az oldalán a vírust kiagyaló orosz hackerzseni, majd az őt megbízó Oszama-tanítvány nyomába ered (utóbbit egyébként a korrupt CIA-s főnök látja el információkkal). A véres leszámolásokat sem nélkülöző, idegfeszítő hajsza a fél világon keresztül végül is sikerrel jár: legyőzik a gonosz kiberterroristákat, a Superphreaknek azoban még így is marad annyi ereje, hogy a „nulladik napon“, vagyis aktiválódása napján (természetesen 9/11-én) megfertőzzön 800 000 gépet, leállítson három atomerőművet, beomlassza 11 reptér légiirányítási rendszerét, három napra kikapcsolja az áramot a Csendes-óceán északnyugati partvidékén, és több milliárd dolláros kárt okozzon. 

A több szálon és idősíkon futó, lépésről lépésre kibontakozó cselekmény, a szikár, lakonikus nyelvezet, a regény utolsó harmadában felgyorsuló események sorozata, az akciók filmszerű elbeszélése az egyes szereplők látószögének gyors váltogatásával mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó figyelme és érdeklődése egy pillanatra se lankadjon. Külön dicséretet érdemel, hogy a negatív hősök és a mellékszereplők is jól kidolgozottak, ámbár a shemaghot és az Armani öltönyöket egyaránt kedvelő, az al-Kaidához közel álló szaúdi főgonosz, Fajer al-Davar motivációi meglehetősen sematikusnak tűnnek („Allahot akarom szolgálni. El akarom pusztítani az amerikaiakat, a népünket meg akarom szabadítani romlott királyuktól, hogy felszabaduljunk az olaj igája alól. Szeretném látni, hogy visszaáll a kalifátus, hogy ismét az a nép legyünk, amelynek Allah szánt minket!“) A szerző eredeti foglalkozásából és a témából fakadóan az informatikus szakzsargont nem úszhatjuk meg, de kis odafigyeléssel akár még tanulhatunk is belőle. A hackerek chatelése viszont, ami olyan, mintha a Mézga család újmagyarját elegyítenék az Orwell-féle newspeak-kel, kifejezetten szórakoztató.

A Windows-guru Russinovich érdekfeszítő és izgalmas akcióthrillerbe csomagolta mondandóját: a terrorizmus egy merőben új és minden eddiginél veszélyesebb válfajával kell szembenéznünk, amellyel szemben a megelőzés és a kiberbiztonság megerősítése az egyedüli fegyver. A regény egyben a 9/11 kapcsán kudarcot kudarcra halmozó amerikai hírszerzés kritikája is, rámutatva, hogy a korrupt bürokraták legalább akkora kárt képesek okozni, mint a valódi vagy virtuális terroristák. Érdemes odafigyelni a szerzőre, hiszen valószínűleg tényleg csak idő kérdése, hogy az Iszlám Állam, amely már régen felfedezte és bőszen alkalmazza is az internet „vívmányait“, egyelőre csak propagandára és toborzásra, mikor viszi véghez első komolyabb kibertámadását. Nem minden kormány veszi ugyanakkor félvállról a fenyegetést: George Osborne brit pénzügyminiszter tavaly ősszel éppen a „kiberdzsihád“ veszélyeire hivatkozva jelentette be, hogy öt év alatt megduplázza kormánya kibervédelmi kiadásait.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"224482","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"242","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Terrorral a terror ellen

„A San Francisco napfényes Mission kerületében található Cesar Chavez középiskola felsőéves hallgatója vagyok, és ebből kifolyólag a világ egyik legjobban megfigyelt embere.“ Ezzel a mondattal indul Cory Doctorow újságíró, blogger, digitális szerzői jogi aktivista és „kiberszabadságharcos“ Orwell szellemében írott regénye, a Kis testvér (Little Brother, 2008). Fő témája egy paradox, de baljósan aktuális jelenség: a terrorizmus ellen terrorisztikus eszközökkel fellépő államgépezet térhódítása, amely az egész társadalmat behálózó technológiai megfigyelésre, az állandó ellenőrzésre és a lakosság megfélemlítésére épül. Egy olyan hatalmi mechanizmus, ahol a szabadságjogokat fokozatosan feláldozzák az állítólagos biztonság oltárán. Egy „virtuális rendőrállam“, ahogy Russinovich a regényében Szaúd-Arábiát nevezi; de amilyenné néhány éven belül az Egyesült Államok vagy bármelyik európai ország is válhat. Egy olyan hely, ahol lehallgathatják a telefonbeszélgetéseidet, elolvashatják az üzeneteidet, megfigyelhetnek akár az otthonodban is a szamítógéped webkameráján keresztül, és ahol terroristagyanús személyként bármikor letartóztathatnak. Még akkor is, ha csak egy 17 éves srác vagy, és mindössze annyi a bűnöd, hogy ellógtál a suliból.

Ez történik a főszereplővel, Marcussal, az amatőr hackerrel is (aki a virtuális térben kezdetben a w1n5ton fedőnevet használja, a címen kívül ez az egyetlen dirtekt utalás Orwell 1984-ére). A San Francisco-i Bay Bridge felrobbantása után Marcust néhány társával együtt letartóztatja a Belbiztonsági Hivatal (BH), mint potenciális terroristát. A börtönben nem bánnak velel kesztyűs kézzel, a megaláztatások, a testi-lelki bántalmazás és zsarolás következtében végül megtörik, és elárulja fogvatartóinak jelszavait, hozzáférést engedve a mobiljához, az email-fiókjához és úgy általában a magánéletéhez. Ezután szabadon engedik ugyan, de virtuálisan továbbra is állandó megfigyelés alatt tartják, ahogy az egész lakosságot is. Marcus azonban nem törődik bele sanyarú sorsába, és néhány „harcostársa“ segítségével sikerül kijátszania a Nagy Testvért: létrehoz egy ellenőrizhetetlen, alternatív hálózatot, az X-netet. Ezen keresztül hangolják össze akcióikat, melyekkel igyekeznek minél több borsot törni a nemzetbiztonságiak orra alá, és egyben mindenki számára világossá tenni: a BH valódi célja egy rendőrállam kiépítése a szabadságjogok megnyirbálása és az „abnormális elemek“ likvidálása vagy éppen behódoltatása által. A főhőst végül újra elfogják, és szimulált kivégzésnek is alávetik, ekkorra azonban már sajtónyilvánosságot kapnak a BH túlkapásai. Marcus végül kiszabadul, és a San Franciscó-i „Guantanamót“ is felszámolják, az elkövetők felelősségre vonása azonban elmarad.

Doctorow regényében finomítani igyekszik azon a hackerekről kialakult – egyébként Russinovich által is erősített – negatív képen, mely szerint ők olyan „gonosz zsenik“, akik tudásukat kizárólag rombolásra vagy éppen mások bankszámláinak „megcsapolására“ használják. Doctorow szemtelenül fiatal hacktivistái virtuális szabadságharcosok, akik az általuk elnyomónak ítélt rendszer ellen lázadnak, és ugyan akcióikkal komoly kalamajkát is tudnak okozni - akár egy San Francisco méretű várost is képesek lebénítani –, ezt hitük szerint a jó ügy érdekében teszik.

Ahogy már említettük, a Kis testvér központi témája a szabadság és a biztonság kényes egyensúlya, Doctorow pedig egyértelműen az előbbi mellett teszi le a voksát. A regényben ugyanakkor a terrorizmus csupán egyfajta fantomként van jelen, amellyel a nemzetbiztonságiak riogatják a jónépet, hogy az feltétel nélkül alávesse magát a hatóságok akaratának. Valós terrorfenyegetettség esetén a fokozott biztonsági intézkedések természetesen elkerülhetetlenek, de tény, hogy csak a kormányokon múlik, a rendelkezésükre álló eszközöket a tényleges veszély elhárítására, vagy hatalmuk abszolutizálására fordítják-e.

A blogger csak ez utóbbi forgatókönyvet tartja elképzelhetőnek, ahogy az kiviláglik öt évvel később írt, a Kis testvér folytatásának szánt, Homeland (2013) című regényéből is. A magyar kiadás alcíme „Anarchista regény“, ami nagyjából abban merül ki, hogy van benne sok-sok tömegtüntetés, utcai zavargás, oszlatás, könnygáz és rendőri brutalitás. Illetve Marcus ráébred, hogy valószínűleg nem a rendszer működtetőivel, hanem magával a rendszerrel van a gond, hiszen még a legtisztességesebb, legelszántabb politikust is bedarálja egy idő után  a korrupt hatalmi gépezet.

Doctorow regényeit elsősorban a fiataloknak szánja (a Kis testvér jelszava is ezt sugallja: „Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!“), mindkettő egy átlagos tinédzser életén keresztül világít rá fontos és fájóan aktuális társadalmi problémákra. A szövegek felfoghatók Marcus naplójaként is – egyes szám első személyben íródtak –, ehhez képest viszont néha már zavaróan túlteng bennük a didaktikusság (több oldalra nyúló „kiselőadásokat“ olvashatunk különféle matematikai problémákról, kódfejtési és titkosítási technikákról, a programozás alapjairól vagy éppen a cold brew kávé elkészítési módjáról), és a pamfletjelleg (néha olyan, mintha nem is regényt, hanem inkább egy gyújtó hangú blogbejegyzést olvasnánk). Mindezzel együtt elvitathatatlan Doctorow érdeme, hogy olyan aktuális és eddig jobbára mellőzött témákat emelt be a mainstream irodalomba, amelyek sajnos egyre inkább meghatározzák mindennapjainkat. Ehhez pedig megtalálta a legmegfelelőbb célközönséget, akik felé szögegyszerű üzenetet fogalmazott meg: „Ez a mi kibaszott országunk! Egy terrorista sem veheti el tőlünk, amíg szabadok vagyunk. Ha elveszik a szabadságunk, a terroristák győznek!“