Ki a magyar? Merre, magyar?

A Ki a magyar? címmel folyó vita több csatornán keresztül zajlik, elsősorban az Új Szó Szalon című mellékletében, illetve a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának honlapján (kerekasztal.org). Az Új Szó terjedelmi keretei korlátozottak, ezért a Kerekasztal oldalán olyan írások is megtalálhatók, amelyek az Új Szó hasábjain nem jelentek meg. Az internet adta lehetőségekből kifolyólag a Kerekasztal oldalán kommentálni is lehet az egyes hozzászólásokat, tehát bárki hozzászólhat a témához. Kihasználva a közösségi oldalak (Facebook, Twitter stb.) népszerűségét, több tízezer érdeklődőhöz juthatnak el az egyes írások. Nagy reményeket fűztünk az internet adta lehetőségekhez, de igazából nehéz megmondani, hogy hány embert érintett meg a téma fontossága.

Érdekes, hogy a vita más sajtóorgánumokat, más médiát is arra ösztönzött, hogy kifejtsék a véleményüket részben a felvetett témával, részben pedig a vita menetével kapcsolatban (Vasárnap, Szabad Újság, felvidék.ma, parameter.sk). A Gombaszögi Nyári Táborban pedig külön beszélgetést rendeztek erről a témáról.

Tehát egy olyan kérdésről van szó, amely mellett nem lehet csak úgy elmennünk, ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy nem fogadta egyöntetű lelkesedés a vitát. Kritikus írások jelentek meg, amelyekben kételyek fogalmazódtak meg a vita értelmét és lefolyását illetően.

Való igaz, hogy az elmúlt húsz évben, leszámítva a kezdeteket, alapvető stratégiai kérdésekről nem folyt ilyen nyílt, mindenki számára elérhető vita, és egy ilyen diskurzus kerete, technikája sem alakult ki a szlovákiai magyarok körében. Tanulnunk kell ebből. Értelmiségi vagy szűkebb közéleti körökben konferenciák, megbeszélések keretében zajlottak ugyan eszmecserék, de ezek a szélesebb közvéleményhez csak egy-egy sajtótudósításon keresztül jutottak el.

A kilencvenes évek elején a pártprogramok helyettesítették a stratégiai tervezést. Ilyen időket éltünk. Ezek, nevükhöz és műfajukhoz illően, inkább csak keretprogramokat, terveket, igényeket fogalmaztak meg, amelyeket az egyes pártok részelemeikben teljesítettek is. A közösségszervezés, a hosszú távú (nem csak egy választási időszakra szóló) gondolkodás, a régiók és főleg a gazdasági kérdések komplexebb megközelítései valahol a civil szervezetek, régiófejlesztési szervezetek asztalán landoltak, amelyek anyagi eszközök híján sok fontos kezdeményezésük ellenére (erre is van nagyon sok szép példa) nem igazán tudtak országos méretekben számottevő eredményeket felmutatni. Tehát a stratégiai tervezés egyre inkább a háttérbe szorult.

A kilencvenes évek második felétől erre a helyzetre reagálva születtek olyan kezdeményezések, amelyek akkor már „kintről” próbálták befolyásolni a politikát. A Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórum és a Márai Sándor Alapítvány által kezdeményezett közéleti találkozók, később pedig a Fórum Intézetben megvalósult értelmiségi konferenciák valamifajta közvetítő szerepet próbáltak betölteni a mindennapi élet, a közgondolkodás és a politikum között a közös gyökér, a lévai találkozók mintájára. De itt is inkább a politikai közéletből kiszorult vagy attól már eltávolodott értelmiség tett kísérletet arra, hogy az akkor már a gazdasági és más érdekek diktálta politikai légkörben az egész közösséget érintő kérdésekben pozícionálja magát, és a szaktudását megpróbálja valamiképpen hasznossá tenni. Nem igazán sikerült.

A politikai elit inkább idegesen fogadta ezeket a kezdeményezéseket, mintha inkompetens emberek akartak volna beleszólni olyan kérdésekbe, amelyek akkor a politikum monopóliumának számítottak, de egyébként tényleg mindenkit érintettek, és hosszú távon nagy (főleg negatív) hatást gyakoroltak az egész közösség fejlődésére (oktatásügy, gazdaság, fejlesztési politikák, az EU-s csatlakozás adta lehetőségek kihasználása stb.). A legtöbb politikusnak – egyébként tényleg nagyon sok információ birtokában – meggyőződésévé válik, hogy mindent tud, és a döntéseibe nem kell másokat bevonnia, vagy csak a klientúrájához tartozókat. Pedig a másik oldal(ak) véleménye is fontos. Tehát ezek a közvetítő, kérdéseket, problémákat felvető, sőt megoldásokat is körvonalazó értelmiségi kezdeményezések kudarcra voltak ítélve. Szép lassan el is haltak.

Ez a vita más! Ez a mostani vita azért fontos, mert szakított ezekkel a korábbi mintákkal, módszerekkel. Ezt is javarészt értelmiségiek folytatják, de most már nem azért, hogy bárkit is (pl. valamelyik politikust) meggyőzzenek valamiről, hanem hogy politikai és pártérdekektől függetlenül vagy azokkal akár együtt, közösen fogalmazzák újjá a közösségi megmaradás legfontosabb kérdéseit és kritériumrendszereit Ez a népszámlálási adatok tükrében most már nagyon élére állított kérdés lett, patetikusan fogalmazva, mindenkit érintő létérdek.

A vita erkölcsi alapja is ebben rejlik: mindenki érintett ezekben a kérdésekben. Nem tartozom a nemzethalállal riogatók táborába, mert hiszem, hogy minden közösség képes válságos helyzetekben önmagára eszmélni egyénileg és kollektívan is, idegen szóval revitalizálódni. De azt látni kell, hogy ha a kisebbség lélekszámával arányosan lecsökken a pártok szavazóbázisa, ha az újságoknak és könyveknek nem lesz olvasótábora, ha egy iskolában több lesz a pedagógus, mint a gyerek, ha eltűnik a falvainkból, városainkból a szakképzett munkaerő, ha nem lesz gazdaságilag erős és nemzeti hovatartozására is büszke középréteg, akkor nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a dél-szlovákiai régiók érdekérvényesítő képessége is radikálisan csökkenni fog. És ez, mint már tapasztalhatjuk is, mindannyiunk életére és életminőségére is hatással lesz.

Persze felvethető, hogy ez természetes folyamat, nem lehet semmit tenni ellene. Erre azt mondhatjuk: mindig lehet valamit tenni! Ez a vita is egy kis lépés ehhez. Ha csak tudatosítjuk a problémát, és ha társadalmasítani is tudjuk, már nagyon sokat tettünk a közgondolkodás terén, tehát a problémamegoldás irányába. Tokár Géza így fogalmazta meg ezt a vitaindítójában: „Ha (…) tudjuk, milyen csoportnak az érdekeit akarjuk megvédeni, igényeit kielégíteni, jóval könnyebb választ adni arra, miként tesszük ezt meg.”

Be kell vallanom, egy kissé más irányba vitte az egész diskurzust a vita megnevezése. A hozzászólók nagy részét arra ösztökélte, hogy valamifajta definícióját adja annak, hogy ki is a magyar. De a vita inkább a jövőt célozta meg, azt hogy ebben az új helyzetben mit lehet vagy mit kellene tenni. Hunčík Péter elsőként szólva hozzá a vitához eléggé ráérzett erre, és a Merre, magyar? címet adta az írásának. Mert tényleg erről volt szó. Az olvasók és hozzászólók közül is sokan hiányolták a vitának ezt a dimenzióját, nevezetesen, hogy rendben van a meghatározás, meg a helyzetkép, de akkor mi van, mi következik mindebből?

Félreértés ne essék, ezzel véletlenül sem akarom azt mondani, hogy a Ki a magyar? kérdésre adott válaszok nem illettek a képbe. Épp ellenkezőleg, magam is megelégedéssel figyeltem, hogy a hozzászólók mennyire felelősségteljesen közelítették meg a témát, és a legkorrektebb hozzáállással, szinte egymást kiegészítve vagy egymást erősítve fogalmaztak meg olyan szempontokat, amelyeket az eddigiek során nem ismertünk, legalábbis nem ilyen kontextusban. És minden meghatározásban kódolva volt a kiútkeresés is, amely szinte minden írás esetében konkrét javaslatokkal is párosult. A hozzászólók többéves kutatómunkák vagy tapasztalatok alapján a korlátozott terjedelem ellenére nagyon fontos és határozott véleményeket fogalmaztak meg. Egymást kiegészítve, mások véleményét respektálva sorakoztattak fel olyan szempontokat, amelyek árnyalták és plasztikusabbá tették azt a képet, ami az elmúlt években a szlovákiai magyarokról kialakult.

Azért írom ezeket a sorokat, hogy az elkövetkező hozzászólókat a kiútkeresés irányába ösztökéljem. Abban mindenki egyetért, hogy magyar az, aki magyarnak vallja magát. De ebből ez a kérdés is következik: hogyan tudunk magyarnak maradni Szlovákiában? És hogy számbeli súlyunknál, anyagi erőforrásainknál, jogi státusunknál fogva, szakértelmünk tekintetében mennyire leszünk képesek tíz-húsz évre előre gondolkodva hatékonyan érvényesíteni nemzeti, regionális, helyi, családi és egyéni érdekeinket magyarként és a régió polgáraként Szlovákiában.

Ha stratégiáról beszélünk, akkor „csak” egy látszólag egyszerű kérdésre kell válaszolnunk: milyenek leszünk tíz, húsz vagy harminc év múlva? A válasznak pedig tartalmaznia kell azt is, hogy a napi cselekvés szintjén mit kell tennünk azért, hogy ez így is legyen. A sok bizonytalansági tényező (választási eredmények, gazdasági válságok, demográfiai ingadozások stb.) ellenére számba kell venni azokat a sarkalatos kérdéseket, amelyek meghatározóak lesznek a következő időszakokban a szlovákiai magyarság életképessége és fejlesztése szempontjából. És ezek komplex, hosszú távú programokat igényelnek, amelyeket az egyes (szak)területeken közösen kell kialakítanunk.

Ezek közül most néhányat kiemelnék, röviden, kissé sarkítottan a mindennapok szempontjából:

1. Jogalkotás. Mindenre kiható kérdés. A Szlovák Alkotmány preambuluma, a kisebbségek jogállásáról szóló törvény hiánya, a nyelvtörvények felemás megoldásainak orvoslása, a kisebbségek parlamenti képviselete, kisebbségi ombudsman – mind olyan kérdések, amelyeket nemcsak napirenden tartani, hanem minél előbb rendezni is kell. De a „nagypolitikai” teendők mellett a napi gyakorlatban is érvényesíteni kell ezeket a jogokat. Ha komolyan vesszük önmagunkat és identitásunkat, akkor a bevásárlás, az ügyintézés, az utcai beszélgetések is mind a jogérvényesítés tereivé válhatnak, és ha egyénileg nem megy, szervezetten kell tenni azért, hogy ezek a jogok a mindapjaink részévé váljanak.

2. Oktatásügy. Az egyik legfontosabb kérdés. A „magyar tanítási nyelvű iskolák” és mindennemű, magyar nyelven oktató intézmény státusát hosszú távon „magyar oktatási intézményekké” kell átminősítenünk (most ugyanis nem azok). Ez azt jelenti, hogy a magyar kultúra, nyelv, történelem, az egyes szaktantárgyak stb. oktatása ne csak tanártól függően valósuljanak meg a magyar kultúra kontextusában, hanem külön, speciális tantervek alapján is. Ehhez tartozik a felnőttképzés és a szakmai átképzések is. Miért ne tudnánk már most ilyen tanterveket készíteni, a regionális tudat erősítésére már most is komoly segédtankönyvek születtek. Ha az oktatási rendszer nem mozdul ebbe az irányba, magunknak kell változtatni ezen a helyzeten.

3. Intézményrendszer. Egy közösség megmaradásának alapvető záloga az az intézményrendszer, amely sokszínű, szinte az élet minden területét lefedi, és amely rugalmasan képes reagálni a helyi, regionális és országos igényekre. A rendszerváltás után húsz évvel az eddigi intézményrendszer átalakulóban van: generációváltások, az EU-s csatlakozás, az informatikai fejlődés stb. olyan követelmények elé állítják az intézményeinket, amelyekre választ kell adniuk, ha nem akarnak pusztán csak egy letűnt kor színfoltjai maradni térségünk térképén. Az intézmény megtartó és mozgósító erő, a valahová tartozásnak a kerete. Ezért fontos, hogy a különböző támogatáspolitikákban hosszú távú elképzelések érvényesüljenek a közművelődés, az oktatás, a hagyományőrzés, a tudomány vagy az egyházi intézmények terén.

4. Regionális fejlesztés. A gazdasági felemelkedés mindig egyéni vállalkozások, beruházások, munkahelyteremtés, állami fejlesztések és hozzájárulások, egyéb támogatások kérdése. Az elkövetkező időszakok kihívása az lesz, hogy az anyagilag megerősödött vállalkozók, az anyagi javak felett rendelkező köztisztviselők mit tudnak vállalni a közösségépítés, a kisebbségi intézményrendszer, régióink fenntartása és fejlesztése terén. Mert hosszú távon csak támogatásokra, külső, főleg magyarországi segítségre alapozva elképzelhetetlen a közösségépítés és -fejlesztés. Elsősorban saját erőforrásokra kell támaszkodni, mert ez ad erőt egy közösségnek, és ez csökkenti a kisebbségi társadalom kiszolgáltatottságát is, határon innen és határon túl egyaránt.

Arra kérnék mindenkit, hogy a vitaindító, a korábbi nagyon értékes hozzászólások, esetleg a fent leírtak szellemében folytassuk a vitát. Csak akkor lehet közmegegyezésre jutnunk, ha közösen akarjuk, ha sokan bekapcsolódnak ebbe a párbeszédbe, ha mindenki véleménye megjelenhet, ha mindenki véleménye számít.

Tóth Károly