Kézen állt a szakadék szélén

Debrecenben kezdett – akárcsak Latinovits, Cserhalmi vagy Csuja Imre –, aztán Szeged és Eger után a Budapesti Kamaraszínházban találta meg a helyét. A debreceni Csirkefejben ő volt a Srác, a Sirályban Trepljov, A félkegyelműben Miskin herceg, de ő volt Pericles is, meg Ádám Az ember tragédiájában. Szegeden Biff Az ügynök halálában, Egerben Mercutio, de a zseniális színész elismerés már Budapesten tapadt a nevéhez, amikor Raszkolnyikovot, Popriscsint és Hamletet játszott.

S valóban az volt. Üstökös a magyar színjátszás egén. Díjazták a Pécsi Országos Színházi Találkozón, majd elnyerte a színikritikusok és a filmkritikusok díját is. Művészi nagyságát nem taglalja a net. Az elmeneteléről viszont pontos leírást ad. Baráti társasággal szórakozott a Lupa-szigeten. Július volt, napos délután, nem tudott ellenállni a Duna csábításának. Egyszer csak elnyelte a folyó. Hogy koszorúérgörcsöt vagy szívinfarktust kapott, az nem tisztázódott. Egy órába telt, míg visszaadta testét a víz, húsz méterre a parttól. Rövidke portré, szerepeinek a listája, emlékoldal – ennyi, amit a keresőben találunk róla.

Rendkívüli tehetségét, kivételes művészi nagyságát ott senki nem méltatja. Dégi János, Furka Bea és Schiller Kata összefogásával és szerkesztésében ezért született most meg Az önkívület határán – Bertók Lajos színészete című, hagyományosnak semmiképpen nem tekinthető, igazán mutatós életrajzi kötet. Egykori barátai ebben mutatják be nemzedékük egyik legnagyobb színészét, rövid, ám annál gazdagabb művészi pályáját.

Bertók Lajos nevét ugyanis nem említik a magyar színházi lexikonok. Egyszerűen kimaradt belőlük. Ezt a hiányt pótolja most ez azexkluzív album, amelynek két nyitófejezetét Forgách András és Nánay István adja.

Rendhagyó alkatú színész volt, írja Forgách, aki sem a lazaságot, sem a linkséget nem bocsátotta meg magának. Főképp nem a miatta elmaradt előadásokat. Mert erre is volt nem egy példa. Mint ahogy arra is, hogy mielőtt kezdetét vette volna a produkció, Bertók Lajos jelmezben kisétált a színházból, taxiba vágta magát, és elviharzott. Senki sem tudta, hova. S aznap este már elő sem került.

Különös figura volt. Zárkózott. Magának való. Ritkán barátkozó. Eladás előtt nem locsogó, nem dumcsizó, nem kvaterkázó. Ha lelkileg és mentálisan rendben volt, már fél ötkor betoppant a színházba. A legtöbbször szendviccsel vagy csokoládéval a kezében. Aztán keresett egy jó kis búvóhelyet, ahol senki sem zavarhatta meg, összetolt két széket, és gondolataiban mélyre merülve a szerepére készült. Hatkor már az öltözőjében ült.

„A szakmában sokan Soós Imre és Latinovits utódjának tartották – állapítja meg Nánay István. – Nem színésznek készült. A képzőművészet érdekelte, de szívesen lett volna fogtechnikus is.”

Mesélik: a vele együtt felvételiző, fogtechnikusnak készülő padtársa egy óvatlan pillanatban elcsente tőle az ügyesen és tökéletesen megformált mintadarabot, az alsó-felső fogsort, így kettőjük közül Bertók lett az, aki nem jutott be az akkor induló évfolyam kiválasztottjai közé. Így lett aztán színész. Bár a színművészeti főiskolát elvégezte, különböző zűrös ügyei miatt nem kapott diplomát. Nem is volt rá szüksége. Addigra ugyanis már tudta a szakma: ekkora tehetséget ritkán hord a hátán a föld.

Dús hajjal sosem láttam. Kopaszsága, halántéka mindig hangsúlyosabb volt, mint a frizurája. Izmos felsőtestét több szerepében megmutatta. De a magárahagyottságát is. Agresszív infantilizmusát. Kivételes intelligenciáját. Csupasz idegvégződéseit. Mélységes szeretetéhségét. Féktelen indulatait. Devianciáját. Őrületeit. Bizonytalan kimenetelű érzelmi kitöréseit. Lelki labilitását. Pszichés kilengéseit. Megélt kínjait-fájdalmait.

Két önéletrajza is bekerült a könyvbe. Az egyikben azt írja: „Nem ismerhetnek szappan (operákból) és tisztítószerreklámokból sajnos, ami persze nem szégyen – tiszta vagyok. Csak hülye. Lehet, hogy ez hátrányos helyzet?” A másikban: „Senkin nem kellett keresztülgázolnom ebben a felgyorsult, törtető világban. Mindig kivártam a sorsom. Hosszútávfutó vagyok. Nem sprinter.”

Alkoholproblémái is voltak. Megjárta a pszichiátriát, különböző klinikákat. Mélyre zuhant. Magasra szállt. Bejárta a pokol talán összes bugyrát. Mint mindenhez, ehhez is volt ereje és bátorsága. Alkatilag római atléta volt a 21. században. Vasöklű férfiember könnyen olvadó szívvel. Arca szentképekre is felkerülhetett volna. Sérülékeny volt, esendő, bolygó lélek. Sokszor rendbontó. Betörhetetlen. Rossz pillanataiban megszelídíthetetlen. Máskor kenyérre kenhető. A szakadék szélén is kézen álló. Csendben pöfékelő tűzhányó. Igazából azokat szerette, akiknek az égbolt tükröződött a szemükben. Ő maga is ilyen volt.

A legtisztább, a legfényesebb, a legkápráztatóbb kék.

„Nála egy gesztus morális kérdés volt” – emlékezik rá Mundruczó Kornél, akivel a Delta című filmben forgatott volna. Már elkezdődtek a felvételek, amikor a tragédia bekövetkezett. Így került a filmbe Bertók Lajos helyett Lajkó Félix. Ezt megelőzően, más okból Antal Nimród rendezéséből, a Kontrollból maradt ki. Ott Csányi Sándor lépett a helyébe. A porcelánbaba végsőkig frusztrált hadnagya maradt az egyik legszebb filmes alakítása.

Szeretni való ember volt. Nem gyűlölt senkit. Ha netán mégis – akkor csak önmagát. Másoknak mindig megbocsátott. Önmagának soha.