Kétszer díjazták Los Angelesben

A harmincasok párkeresési problémáit ecsetelő Most van most című romantikus vígjátékban egy laza életvitelű taxisofőrt játszik, akit a véletlen hoz össze az esküvőjéről elmenekülő menyasszonnyal. Az egyszerre humoros és drámai, sőt abszurd fordulatokban gazdag filmet már New Yorkban is több díjjal jutalmazták, és eljutott a világ több más nemzetközi seregszemléjére.

Melyik Los Angeles-i fesztiválra tudott kiutazni?

Egyikre sem. A járványhelyzet nem tette lehetővé. Egyébként egyik helyen sem tartottak díjátadó gálát. Postán küldték el az oklevelet. Nekem már az is öröm, hogy külföldön is szeretik a filmet. Horvátországban nyaraltam, amikor Szajki Pétertől kaptam egy üzenetet, hogy hahó, jött egy újabb díj! Nagyon jó érzés volt. Hosszú hónapok óta nem játszottam, a legjobbkor kaptam az elismerést. Ez is egy visszajelzés, hogy amit csinálok, az működik. Egy csekket fizettem be a postán, amikor a hölgy, aki a pult mögött ült, azt mondta: „Gratulálok, Tamás.” Na, mi lesz ennek a vége, a Drága örökösök? – futott át az agyamon. De nem. „Hallottam az újabb díjáról – folytatta a hölgy. – Ez fantasztikus! A magyar színjátszást emeli fel ezzel.” Önbizalomlöket egy ilyen dicséret. Nagyon jó érezni azt is, hogy az alkotás hat a nézőkre. Igazolja, hogy érdemes ezt csinálnom. Természetesen olyan produkciókban, amelyekbe a lelkemet is bele tudom tenni. Hogy kielégítsem a nézők ingerenciáját, érzelmeit. Hogy gondolkodásra serkentsem őket egy kicsit.

Visszatérve Los Angelesre… két díjat két fesztiválról, ugyanabból a városból magyar színész nem hozott még el. Nem kis eredmény, hogy mindkét mustra zsűrijét lenyűgözte az alakításával.

Működnek a karakterek, kompatibilisek a színészekkel. Őszintén örülök, hogy a szökött menyasszonyt játszó Tompos Kátya alakítását is díjazták. De minden szereplő magára tudta húzni a szerepet. Szerintem a közönség is éhes az ilyen sztorira. Ebben nincs hazugság, minden át tud jönni a vásznon. A jelenidejűsége is izgalmas a filmnek, illetve az a témakör, amelyet boncolgat. Most néztem meg a csajszimmal a Csillag születik című filmet. A szerelemnek minden ember szívében helye van. Van, akinél elmúlt már, van, akinél éppen lángol, másnál még várat magára. Ha ez jól van megírva, prezentálva, ha a helyzetek elég életszagúak és humorosak, akkor egy adott ponton minden néző megtalálja benne azt a pillanatot, amikor a párjával összenézve azt mondja: „Nehogy te is ezt tedd velem!” Itt pedig el is érte a hatását a művészet. Elindít valamit. A néző magára húzza a helyzetet, és értékeli. A magyar nyelvnek pedig van egy izgalmas gurgulázása, ami a külföldi közönség számára bizonyára szerethető bájt jelent. Sok apró tényező húzhatja alá a film sikerét. A mi történetünkről is beszélgetni lehet.

Egy harmincas ügyvéd beül a volán mögé. Megunja a hivatását, és valami egészen másra vágyik. Kalandokra, izgalmakra. Ez a Most van most Petyája. Az ilyen laza fickókat mindig remekül hozza.

Teljesen érvényes probléma, amin Petya végigmegy. Kiábrándul ebből a lojális világból, a bürokratikus rendszerből, és kezébe veszi az életét. Elkezd taxizni. Mer lépni egy olyat, ami anyagilag nem biztos, hogy bőséges forrás, viszont jobban illik az adott életszakaszához. Egyszer csak beül mellé az autóba egy nő, aki megváltoztatja az életét. Ez a „most van most” az én életérzésem is. Nincs értelme a múlton bánkódni, és ne a jövőt firtassuk, ami majd úgyis jelen lesz, hanem örüljünk a mának! Most próbáljuk kihozni a legtöbbet az adott helyzetből. Nagyon örülök, hogy Szajki Péter meglátta bennem ezt a spontaneitást vagy carpe diemséget. Egészen könnyen tudtam azonosulni a figurával, hiszen az éljünk a mának nagyon is érvényes filozófiája az életemnek.

Kérdés, hogy mennyire, milyen fokon mer élni a mának?

Azzal együtt, hogy kezdek bölcsebb lenni, tudok. Igaz, nem vagyok már olyan bátor minden szituációban. Boldog párkapcsolatban élek, kalandokba már nem bocsátkozom. Egy picit érettebben gondolkozom. Következetesebben. Már tudom, hogy következménye van minden cselekedetemnek. Tíz évvel ezelőtt négy óra alvással regenerálódtam. Ott folytattam az életem, ahol akartam. Ha ma megyek el bulizni, szórakozni, tizennégy óra pihenésre van szüksége a szervezetemnek. Komolyabb döntéseket hozok, hiszen egyre több helyzet van mögöttem, és remélhetőleg még több előttem. Harminchárom éves vagyok. Már nem az van, hogy gyerünk, ugorjunk bele a vízbe! Volt, hogy ruhástul ugrottam bele, és a szél és a nap szárított meg. A spontaneitásnak aztán fülgyulladás, hosszas kínlódás lett a vége. Ma már megszólal bennem egy hang: helló, ugorhatsz, csak tudd, ha ilyen bátor vagy, lesz négy nehéz napod utána. Ez már pozitív tendencia az életemben. Meg tudom védeni magam.

Hogyan éli meg, hogy belépett a krisztusi korba? Innentől fogva számolja majd az éveket?

Fogalmam sincs, mennyi a harminchárom. Az csak egy szám. Annyi idős vagy, amennyinek érzed magad. Tudtam, hogy ha eljön az életemben ez a krisztusi kor, kikészülök tőle. De már csak mosolygok rajta. Nem érzem, hogy valami sorsdöntő dolognak kellene történnie. Hogy már apának kellene lennem, vagy hogy kőszínházi társulatban kellene játszanom. Nem foglalkozom ilyen kérdésekkel. Inkább afölött álltam meg, hogy elfogyott a pénzem, amit a Drága örökösökért kaptam. Kérdezte is az apukám, hogy most mi lesz, fiam?

És mi lett?

Nem mentem el reklámba, pedig ötéves szerződést kínáltak. Újabb sorozatra sem vágyom. Pedig ez is, az is sokat lendítene az anyagi helyzetemen. Az a nehéz ebben a szabadúszós létezésben, hogy két munka között is embernek kell maradni. Én ezt az időszakot úgy élem meg, hogy nincs az a pörgés, mint a Drága örökösök idején, de majd jön valami, amit ki kell várni. Nem kell reggeltől estig dolgozni. A napi sorozatot kimaxoltam. Megyek előre, és majd döntök bizonyos kérdésekben. Tartom magamban a lelket, az alkotói szellemiséget. Most az az időszak van, amikor ezzel és a testemmel, plusz az ideológiáimmal kell foglalkoznom. Nem fogok kétségbeesni attól, hogy most éppen nem kapkodnak szét, nem csöng naponta a telefonom. Figyelnem kell arra, hogy amikor viszont megszólal, azt mondhassam, hogy helló, itt vagyok, és a lehető legjobb formámat nyújtsam. A színész, ha feladata van, százszázalékosan magára koncentrál. Testileg, lelkileg naprakész állapotban kell lennem, hogy a maximumot tudjam kihozni magamból. Ezt a hivatást csak így érdemes csinálni. Erre gyúrok. Hogy tartsam magamban az emberséget, hogy a lelkem rendben legyen, ne gondoljam azt, hogy vége a világnak, mert éppen nem tudom, hogy mi lesz a következő munkám.

A Veres1Színház produkciójában bemutatott Sörgyári capriccióban Francint, a sörgyár gondnokát, Mariska férjét játssza. Örült a felkérésnek?

Nagyon izgalmas volt megtalálni a szöveg mögött rejlő hrabali valóságot. Kihívás a szerep. Francin szöges ellentéte annak, amit képviselek, amit hozok, amit tudok. Ezért volt óriási feladat. Egyetlen gesztussá kellett redukálnom nyolc gesztust három kellékkel. Minimalizálni és tartani kellett az egészet.

Megszenvedte?

Eleinte apró játékokat találtam ki anélkül, hogy tudtam volna, mi fog működni a közönség előtt, és mi nem. Közben mindig le kellett vágnom valamit az ötleteimből, amitől egyre dühösebb voltam. Úgy éreztem, már nem vagyok empatikus, toleráns ember. Azt hittem, begyöpösödött, konzervatív színész lettem, aztán rájöttem, hogy nem, csak hinnem kell abban, amit a rendező, Schlanger András kér. Hogy nem kell szétmórikázni az egészet, hanem hinnem kell abban, hogy egyetlen gesztus is elég bizonyos helyzetekben. Végül tapsos lett az első jelenetünk, és onnantól fogva repültünk. Ami a próbán nem annyira működött, az előadás során igen. Egy másodperc alatt kitört a kacagás. Értettek minket. Ettől pedig új hangok, új szituációk születtek. Streamelve, kamerának játszva fogalmunk sem volt, mi hogyan hat a nézőkre. De ha ott ülnek előttünk, mi is hús-vér emberekké változunk. Nagyon jó élmény lett a végére. Jöttek a nézők, hogy nem te játszottál a Drága örökösökben? Semmit nem ismertek fel abból, amit ott mutattam. Nekem ez óriási bók volt. Faszán működött minden. Alig várom, hogy tovább vigyük az előadást. Hogy eljusson más helyekre és a fővárosba is. Francinnak köszönhetően megtanultam: nem kell a jól bevált, régi patronjaimhoz nyúlni.

A Lehel téri piacon pár hónappal ezelőtt három kiló színes drazséval a kezében kedvese születésnapjára készült. Sikere volt?

De még mekkora! Elejtette, milyen jó lenne egyszer színes drazséban megmártózni. Teljesítettem a kívánságát. Első körben kevés drazsét vittem haza, ezért vettem még nyolcvan dobozzal. Azt már kedvezményes áron adta a vietnámi árus. Háromnegyedig meg is telt a kád. Attól féltünk, ha beleülünk, el fog olvadni. Pont az ellenkezője történt: hideg volt, hűtött. Öt percnél tovább nem lehetett megmaradni benne. Azóta is teli vödrökben áll a drazsé a lakás különböző pontjain.

A szerző a Vasárnap munkatársa