Két írózseni összeérő családfája

Ez a tény van annyira érdekes, hogy szimpóziumot rendezzenek róla. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma szervezésében, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet őszi rendezvénysorozatának (Több mint szomszéd) részeként valósult meg kedden ez a szimpózium, amelynek történész és irodalmár résztvevői voltak, a legérdekesebb előadást mégis egy vegyész tartotta: Grosschmid Péter. Ő Madách Imre bátyjának, Madách Károlynak az ükunokája, és családi anekdotákkal is fűszerezte mondandóját. A Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának munkatársai régóta kapcsolatban vannak vele, hiszen az ő felvetésére kezdtek el alaposabban foglalkozni a Madách-rokonsággal. 

Jarábik Gabriella, a múzeum igazgatója bevezetőjében elmondta, hogy az alsósztregovai Madách-kastély felújításával és az ottani állandó kiállítás tervezésével egy időben kezdték kutatni a nagy magyar drámaíró családfáját. Praznovszky Mihály irodalomtörténésznek, a kiállítás kurátorának köszönhetően érdekes eredményekről tudtak beszámolni. Volt kire támaszkodniuk, hiszen Kerényi Ferenc, valamint a Madách Irodalmi Társaság is foglalkozott ezzel a témával. Kerényi nyomán kezdték kutatni Madách Imre gyermekeinek leszármazottait, így bukkantak egy Madách Alice nevű hölgyre, aki a már említett Grosschmid Péter nagymamája – abból a kassai Grosschmid családból, amelyből Márai Sándor is származik. Amikor tavaly a múzeum lett a fenntartója a kassai Márai-háznak és a Márai-emlékkiállításnak, közelebbről is lehetőségük nyílt megvizsgálni ezt a rokoni szálat. 

Nézzük, mit ír erről maga Márai, az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi művében. 

„Apám öccse bizonytalanul, kínlódva érezte, hogy hiába »fogadják be«, hasztalan ismerik el, szász eredetével, németes nevével, osztrák nemességével mégsem tartozik egészen, feltétlenül ahhoz a nagy »család«-hoz, ami a dzsentri-Magyarország volt a századvégen. Ha élt a családban valaki, akin ideig-óráig észlelhetően kitörtek a magyar dzsentri-nyavalyák, úgy ő volt az. Állandóan gyűjtötte a családi papírokat, címereket és koronákat rajzoltatott és hímeztetett minden lehetséges és lehetetlen ruhadarabjára, megtervezte apám és anyám »egyesített nemesi címerét« – (a jó ég tudja, honnan szerezte ehhez az adatokat, mert édesanyám szegény morva molnár leszármazottja volt, s gyanakszom, hogy soha nem jutott a család nemesi előjogok birtokába; amivel különben anyám és rokonsága mit sem törődtek), s ez a dzsentriskedés végül is különös módon jutott e gőgös, ideges léleknél kifejezésre: kerülte a megyei társaságot, nem dörzsölődzött hozzájuk, sokáig külföldön élt, vasutat és alagutakat épített Boszniában, majd Fiuméba költözött, ahol egy francia társaság megbízásából megépítette azt a villanyos erőtelepet, mely ma is árammal látja el a dalmát tengerpartot. Közben meg is nősült; egy finom és csendes Nógrád megyei leányt vett el, a legnagyobb magyar klasszikus drámaíró leszármazottját, s gyermekkoromban több nyarat töltöttem az irodalomtörténeti hírű nógrádi kastélyban és a parkban, ahol az ős, e nyugtalan lelkű, s férfikora alkonyán félőrült magyar zseni drámai költeményének sorait skandálta. Ez az »irodalmi rokonság« valamilyen olympusi dicsfénnyel övezte szememben nagybátyámat. A valóságban nem sokat értett irodalomhoz. Mikor még legényember volt, s ott lakott szemközt velünk, három udvari szobában, olyan »garcon-életet« élt, mint egy francia regényhős, inast tartott, akit egy ízben megpofozott; mindezért gyermekkoromban féltem tőle, később sajnáltam. Nem találta helyét az osztályok között, keserűen és félrevonultan élte le életét, a Nógrád megyei faluban, ahol éppen olyan kevéssé volt otthon, mint közöttünk, vagy idegenben, pályatársai között”.

A szimpóziumon részt vevő Praznovszky Mihály irodalomtörténész rögtön tiltakozott is a „félőrült magyar zseni” kifejezés ellen, szerinte Madách Imre simán zseni volt, aki megelőzte korát. (Ráadásul azzal a két nővel élt összezárva, akiket a világon a legjobban szeretett, ők viszont gyűlölték egymást – ezt már mi tesszük hozzá, de most nem szeretnénk elemezni a feleség–anyós viszonyt).

Az 1858-ban született Madách Pál örökölte az anyai birtokot, Csesztvét. Az ő felesége volt báró Buttler Matild (akinek ismerős ez a név Mikszáth Különös házasságából, jó nyomon jár, de erről a szálról majd máskor), és legidősebb gyermekük, Madách Alice lett Grosschmid Péter nagymamája – 1907-ben ment feleségül Grosschmid Károlyhoz, a kassai id. Grosschmid Károly fiához. Ő testvére volt annak a Grosschmid Gézának, aki Márai Sándor édesapja volt.

Grosschmid Pétertől megtudhattuk, hogy Alice néni megtűrt lakóként élt az államosított csesztvei birtokon, aztán ő lett az 1964-ben megnyílt Madách-múzeum gondnoka és tárlatvezetője. Az első, még csak két teremből álló kiállításon helyet kapó tárgyak, iratok, dokumentumok nagy része is tőle származott. A múzeumnak nem is volt rendes nyitvatartási ideje, ha látogatók érkeztek, Alice néni bármikor készségesen kalauzolta őket. 

Zárjuk beszámolónkat azzal a szellemes idézettel, amelyet Grosschmid Péter édesapjától kapott örökül a miheztartás végett, és amellyel a pozsonyi Brämer-kúriában rendezett szimpóziumon is nagy sikert aratott: „Aki az őseivel dicsekszik, olyan, mint a krumpli. Ami értékes belőle, a föld alatt van.”