Keleti klotyók szamurája, avagy Tokió felett az ég

Tokió felett még mély az éj. Hát még a talaj! A gyökerek. A fák. Egyik-másik büszkébben tolja égnek megifjult sudarát. Nem ég az ég – mi több, tisztul –, noha narancssárga és kék órái át-átfestik az égboltot. Végigkerékpározunk „egy szendergő világon, amely mintha ablakszemek, zárt spaletták mögött fuldokolna vagy leskelődne”. Az egyik nyeregbe (Shuhei) Hirayama (Yakusho Kôji Cannes-ban a legjobb férfi főszereplő díját nyerte) fészkelte magát. Ő a film lelke. Az utolsó szamuráj. A nem túl szószátyár, deres hajú, derék, jó öregúr. Szellem Kelet fővárosában. Egy belső békére lelt, lopakodó lélek. Minek szépíteném, WC-pucoló. Mintha a tajvani Chu úr (Étel, ital, férfi, nő) japán rokonlelkére találnánk. Vagy Ozu Jaszudzsiró egy újabb, késő tavaszi, kora őszi, szemlélődő, sodródó emberére, aki akár számkivetettként is élhetne a Holdon. S épp' ez lehet a lényeg: élni. Visszatér(íte)ni, mint az amerikai barátok egyike, Mr. Paterson, bár ő annyira nyugati, hogy az már keleti. Herr Wenderson pedig ebből kelteti a már-már eseménytelen, legtöbbször drámaiatlan árnyék- és álomfogóját. Reggel, délben, este, éjjel… És reggel. Jól érezzük magunkat Nina Simone-nal pitymallatkor, a The Animals hajnali húrjain pendülünk nap mint nap, a The Rolling Stones vezet minket át az álmos, ásítozó világvároson, világoskék és -barna szemű hajadonokkal delelünk a The Velvet Underground és Van Morrison ölén, a délutáni pihenőt a The Kinks keblén töltjük, ahonnan átcsúszunk Patti Smith és Otis Redding parttalan partjaira, majd mindezt keretbe foglalja az ismét felbukkanó Lou Reed, a maga tökéletes napjával.

Lemezlovagunk germán filmrendező és -író, fotográfus, a nyugatnémet újhullám második generációjának oszlopos tagja, aki kozmopolita költőként pörgeti az amerikai kislemezeket. Évtizedek óta (lásd még: Tokyo-Ga). Na, nem elfuserált fiúbandákra komponálva, bár a Tokio Hot… a The Tokyo Toilet (TTT) találó titulus lett volna. „Ugyanazokat a szavakat használja, mint mi, csak valami különlegeset csinál velük.” A város varázsszimfóniájának idilli, olykor-olykor álomszerű melankóliájában a japán kultúra legszebb oldalait ragadja meg. Például a vendégszeretetet. A parkokat és a természetet. Vagy a közjó szellemét. A részletek és az anyagok iránti érzéke sok-sok világból, virágból fakad, filmnovellák füzéréből. Mesteri, meditatív megfenekléstörténete itt hagyhat nékünk néhány analóg (fény)képet az elektronikus éterben. A röpke pillanatok világában megtalálja azt a szépséget, mely tartós lehet. Egyszerűen csak egy tökéletes, mennyei napot. Instant kultuszt.

Kaszás Dávid