Kedden Szeberényi Zoltánt faggatjuk

 

Szeberényi Zoltánnal, az egykori nyitrai tanárképző főiskola nyugalmazott docensével komáromi otthonában beszélgettünk.Az önök generációja, tehát az 1930-asok nemzedéke az a korosztály, amelynek kamaszkorát, majd az életben tett első lépéseit először a világháború, majd a csehszlovákiai magyarok jogfosztottságának időköze is megjelölte. Ha most például Duba Gyulára, Dobos Lászlóra, Török Elemérre, Fónod Zoltánra vagy önre gondolok – bár nyilván bőven említhetnék az élet számos területéről másokat is –, mégis helytálltak. Mi hajtotta önöket a bizonyítás irányába?Ez a nemzedék tényleg nem volt a sors kegyeltje. Sokáig autodidakták voltunk, és az életpályáinkon is megkésve indultunk. Én például 23 évesen érettségiztem, ráadásul technikumot végezve. Első cikkemet pedig, Kölcseyről, harmincévesen írtam. Tény és való, nem ekkor illik elkezdeni egy tudományos pályát... Ebben a generációban élt viszont valami egészséges tudásszomj meg tenni akarás. Talán pont azért, mert éveket rabolt el tőlünk a háború, utána egészen 1948 februárjáig a magyarüldözés. Addig ez látványosan, utána rejtettebben folyt, és máig sem felhőtlen a helyzet, beszéljünk is bármiről. A nacionalizmus, sajnos, nem szűnik meg, még ha más színt ölt, akkor sem. Ezért voltunk, és akik még élünk, vagyunk is elkötelezettek az írott szó iránt. Ahhoz ugyanis, hogy valaki bizonyíthasson, először tenni kell. Ezt érezhette Dobos, Duba, Fónod és a többiek Tőzsérék generációjáig. Én mindmáig nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az irodalomnak küldetése, önazonosság-fejlesztő és óvó ereje van. Hiába állítják a mai fiatal titánok az ellenkezőjét. Hogy a művészetnek nincs küldetése, hacsak az a szándék nem, hogy tetszést váltson ki. Szerintem az önismeret az egyik legfontosabb tulajdonság, ami nevelhető és kialakítható. Természetesen, az irodalom segítségével is. Ebben hovatovább, egyre biztosabb vagyok.A teljes interjút a keddi Új Szó Keddi faggató című rovatában olvashatják!