Karinthy után szabadon

Bödőcs Tibor első, Addig se iszik című könyve ilyen. Ilyen jó könyv. Tudomást vesz minőségről, nem dob sutba irodalmi hagyományt, ízlést. Újratölti Karinthy Frigyest és Rejtő Jenőt, átértékeli a paródiatörténetet, korszerűsít, korszerű. Hozott anyaggal dolgozik, a lopás legkisebb jele nélkül. Használja a nyelvet, használja a szerzőt és a szerzőhöz szorosan hozzátartozó életművet – bátran, szórakozta­tóan, természetesen. Kedvenc író­ival sem bánik kesztyűs kézzel, nem bán meg semmit, szerző és műve akkor él, ha használják, akkor tűnik szembe, ha finomkodás nélkül valaki kihasználja, hasznosítja. Bödőcs komoly használó, minden írása érzékelteti, profival állunk szemben, a legínyencebb fajtából. Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Kertész Imre, Jászberényi Sándor, Hemingway, Hrabal és még sok más, hírhedt és híres író kerül terítékre, miközben a szerző elegáns villásreggeliket megszégyenítő tálalása gasztroforradalmat indít be, megbolygatja az ülésrendet, az unalomig ismételt tálalást. 

Az irodalomórákon ritkás levegőjű magaslatokba kényszerszáműzött, érinthetetlen és általában fekete-fehéren láttatott szerzőkhöz kerülhetne közel az olvasó, ha az irodalomtanítás értékmentőnek álcázott keresztes lovagjai hagynák, hogy a Bödőcséhez hasonló kötetek a tananyag részeként éljenek tovább, megkockáztatom, kötelező jelleggel. Egyébiránt az irodalom körül kialakult, az ilyen-olyan rendszerek erősítette mítoszok ködének leülepítésében aktívan részt vevő könyv az olvasás megszerettetése és az olvasók partnerként kezelése végett is jelentős.  

Bödőcs Tibor olvasott ember, és ezt az olvasójától is elvárja: kikacsintásai, utalásai egytől egyig megkövetelik a megidézett szerzők stílusában való jártasságot. A vicc akkor és csakis akkor hat a maga teljességében, ha tisztában vagyunk a Hrabal-szövegek jellegzetességeivel vagy Kertész Imre annyit ostromlott és annál megkerülhetetlenebb életművével. „Megállapíthattam tehát, hogy az Akadémiára kerülésemet a rokonok és a barátok teljes közönye kísérte, mondhatom, végig. Mintha nem is tűnt volna fel senkinek, ami velem történik.” A paródiára ítélt, akarjuk mondani, paródiára érdemesnek talált szövegek előtt rövid és sokatmondó, a kritikákon és a közbeszéd negatív szájízén is élcelődő szövegeket találunk, mindez jól mutatja, hogy Bödőcs az életrajzoknak szintén elkötelezett és kikezdhetetlen ismerője. „Hazájában Imre Kertész, külföldön Kertész Imre, magyar író. Azt, hogy megkapta a stockholmi Prima Primissimát, nemcsak ő, de néhány honfitársa (honfitársunk) is nehezen dolgozta fel.” „A Nyugat nevű Aranycsapat csatára, védője, masszőze, orvosa, kapusa és tündéri dílere. Nyelvzsonglőr, jelzőtűznyelő, szóakrobata. A líra, a próza és az esszé triatlonistája” – írja Kosztolányi Dezsőről.

Az irodalomban való otthonos jártasság és a nem másokra támaszkodó vélemény előfeltétele és egyetlen módja a saját kánon értő kialakításának. Bödőcs láthatóan önálló kánont birtokol, így olvas ő, nem akármilyen szinten.

Kikivánkozik belőlünk, hogy szóvá tegyük: az irodalom nem amolyan kényes terület, de azért érthetetlen, milyen megfontolás vezette a szerzőt, hogy a női írókról sikeresen megfeledkezett, sehol egy Kaffka Margit-könyök, sehol egy Sylvia Plath-térd vagy Szabó Magda leejtette, múlt századi zsebkendőből ránk hagyományozott, békebeli gyűrődés. Ezen az apró szépséghibán átugorva azonban nyugtázhatjuk, jó könyv az Addig se iszik – irodalmi értéke vitathatatlan, humora felbecsülhetetlen.

Ayhan Gökhan

Március 21-én újabb Könyvespolc melléklettel jelentkezünk.

Bödőcs Tibor: Addig se iszik, Helikon Kiadó, 2017,208 oldal