„Karimatkával” az erdőben

Abszolút megértem őket, hiszen nincs mindenki felkészülve egy forradalmi, abszurd és meghökkentő húzásokkal teli produkcióra. Ekkora mértékű alkotói bátorságot a 2019-es Ma már nem mész sehova óta nem tapasztaltam a Tháliában: ezt a mostani alapanyagot ráadásul nem kortárs szerzők írták, hanem egy bizonyos William Shakespeare, 1600-ban.

A színházrajongók persze jól tudják, hogy a Szentivánéji álom egyike azon daraboknak, amelyekkel gyakran kísérleteznek a rendezők. Szinte csábítja őket az egyszerre fura és megkapóan emberi történet, a mágikus nyelvezet arra, hogy rugaszkodjanak el a földtől és találjanak ki valami eredetit. Érzik, hogy Szent Iván éjjelén bármi megtörténhet.

Érezte ezt Matusek Attila is, aki évekkel ezelőtt pozsonyi gimisekkel már megrendezte ezt a komédiát, legalábbis egy kezdetleges verzióját. Mert kőszínházban, profi társulattal még nagyobbat lehet álmodni. Érdekesség, hogy az akkori szereplők közül ketten, Katona Eszter és Hégli Bence már-már kész színészek, a pozsonyi színművészeti egyetem hallgatói. Pukkot, a tháliás előadás főszereplőjévé avanzsáló bajkeverő manót Hégli Bence játssza, aki itt inkább valamiféle kíváncsi, kísérletező művészt testesít meg.

A szereplők nem versben beszélnek, ami eleve más milliőt teremt, ha úgy tetszik, közelebb kerülnek a nézőhöz. Csak úgy záporoznak az (egyáltalán nem rejtett) utalások a minket körülvevő világra. A három szinten zajló történetből a rendező-társszerző azokat a mozzanatokat emelte ki, amelyek itt és most fontosak. Nagyobb hangsúlyt kaptak a mesteremberek, az a bizonyos „színház a színházban”, ami Shakespeare-nél többször felbukkan. Előkerültek a mai problémák, a kultúra finanszírozása, a kompromisszumkényszer, a kiszolgáltatottság. És persze a színészbetegségek: sztárallűrök, túlbuzgóság, ripacséria. Az első felvonás több mint fele róluk szól, de mi, nézők ezt egyáltalán nem bánjuk, mert a szereplők sziporkáznak, és a két szerző – az avoni és a komáromi – remek szöveget ad a szájukba. Matusek érdekesen fordítja ki az Oberon (Ollé Erik) és Titania (Varga Anikó) közti viszonyt, Pukknak például itt Titánia a főnökasszonya, és Oberon szeret bele a szamárrá változtatott színészbe (Nádasdi Péter). Ezen apró változtatásokkal az eredetinél is furább helyzeteket lehet teremteni.

A fiatal szerelmesek, Heléna (Katona Eszter) és Lysander (Balla Barnabás, a harmadik színművészetis) is másképp viszonyulnak az egy korosztállyal feljebb helyezett Helénához (Lax Judit) és Demetriushoz (Madarász Máté), mint az eredetiben. Itt például felbukkan napjaink fontos kérdése, hogy mikortól számít öregnek egy nő.

Michal Lošonský díszlete pazar, és fokozatosan kap egyre fontosabb szerepet, a végére csodák mezeje lesz. A színészeknek minden előadás ingyenes fitneszedzés, főleg Hégli Bencének, aki Pukként úgy szökell, siklik a díszletben, mint egy „valódi” kobold. És nem elég, hogy mindenkit összevissza bájol a varázsvirág-kivonatot helyettesítő piros LED-fénnyel, még Titániával sem átall flörtölni, és másokat is megkörnyékezne, ha bevennék a csapatba. Itt viszont ő az a karmester, akit a hangverseny után nem hívnak bulizni a zenészek.

A kellékek is érdekesek, a fiatalok például hátizsákkal, hálózsákkal és „karimatkával” felszerelkezve szöknek meg Athénból, aminek persze tudjuk a szép magyar nevét (polifoam matrac), de valljuk be, mi nem ezt használjuk. Lám, elég egy szó ahhoz, hogy nézőkként földrajzilag is otthon érezzük magunkat.

Jelentős előadás született a Thália Színházban, amely akár egy sajátos rendezői stílus születése is lehet. Ki tudja? Hiszen Szent Iván éjjelén bármi megtörténhet...