Kaméleon

Ocsumelov rendőrfelügyelő átvág a piactéren. Új köpeny feszül rajta, kezében kis csomag. Vörös hajú rendőr lépked a nyomában, egy szitát visz, telis-tele elkobzott piszkével. Körül csend... Egy lélek se jár a téren... A boltok és kocsmák nyitott ajtói csüggedten tátognak az Isten világába, mint megannyi éhes száj; még koldusokat se látni körülöttük.

– Hát harapsz, te bitang! – hallja egyszer csak Ocsumelov. – Ne eresszétek, gyerekek! Majd adok én neki harapni! Fogjátok meg! Hé-é!...

Kutyavonítás. Ocsumelov körülnéz és látja. Picsugin faraktárából három lábon sántikálva, hátra-hátranézve, egy kutya szalad ki. Keményített ingű, kitárt mellényes ember a nyomában. Kergeti a kutyát, törzse előredől. Elvágódik a földön, és estében elkapja az eb hátsó lábát.

A kutya megint vonít, újra felhangzik a kiáltás: „Fogjátok meg!” Álmos ábrázatok jelennek meg a boltajtókban, s egykettőre, mintha a földből nőttek volna ki, tömeg verődött össze a faraktár előtt.

– Ez rendbontás, nagyságos uram!... – mondja a rendőr.

Ocsumelov fél fordulatot tesz balra, és megindul a sokadalom felé. A raktár ajtaja előtt ott áll az imént említett kitárt mellényes ember, s jobb kezét a magasba emelve, véres ujját mutatja a tömegnek. Réveteg arcára fenyegetés van írva: „Szíjat hasítok belőled, bitang!” Ujját úgy emeli a magasba, mint valami győzelmi zászlót. Ocsumelov felismeri a férfiben Hrjukin aranyművest. A csoport közepén, mellső lábait szétterpesztve, és egész testében remegve ül a földön a botrány okozója – egy hegyes pofájú fehér agárkölyök. Háta közepén sárga folt. Nedvező szemében szomorúság és rémület.

– Mi történik itt? – kérdi Ocsumelov, utat törve a tömegben. – Mi ez? Mi van az ujjaddal? Ki kiabált?

– Megyek, nagyságos uram, mit sem sejtve... – kezdi Hrjukin, markába köhintve – Mitrij Mitriccsel a fa miatt... Ez a gyalázatos meg egyszer csak, se szó, se beszéd, beleharap az ujjamba... Engedelmet, én becsületes dolgozó ember vagyok... Kényes munkát végzek. Fizessenek nekem kártérítést, mert én ezt az ujjamat talán egy hétig sem tudom mozdítani... A törvény se mond olyat, nagyságos uram, hogy az embernek mindent el kell tűrnie az állattól... Ha mindegyik harapna, jobb volna az embernek a föld alatt...

– Hm!... – No, jól van... – mondja Ocsumelov szigorúan. Köhint, felrántja a szemöldökét. – Jól van... – Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom ennyiben! Majd adok én nektek, megtudjátok, szabad-e az utcára ereszteni a kutyákat! Ideje, hogy felfigyeljünk az olyan urakra, akik nem hajlandók alávetni magukat a rendeleteknek! Úgy megbüntetem azt a kötélrevalót, hogy megtudja, mi is az a kutya meg a többi kóbor állat! Megtanítom kesztyűbe dudálni!... Jeldirin – fordul a vörös hajú rendőrhöz –, járj utána, kié a kutya, és vedd jegyzőkönyvbe! A kutyát pedig agyon kell lőni! De rögtön! Biztosan veszett... Kinek a kutyája ez, azt kérdeztem!

– Úgy hiszem, Zsigalov tábornoké! – mondja valaki a tömegben.

– Zsigalov tábornoké? Hm!... Húzd csak le, Jeldirin, a köpenyemet...

Szörnyű ez a hőség! Alighanem eső lesz... Hanem én csak egyet nem értek: hogy haraphatott meg téged ez a kutya? – fordul Ocsumelov Hrjukinhoz. – Fel sem éri az ujjadat! Olyan aprócska, te meg hatalmas szál ember vagy! Biztosan szög hasította fel az ujjadat, s csak aztán jutott eszedbe, hogy ezt füllentsd. Tisztában vagyok én az efféle alakokkal! Ismerlek benneteket, gazfickók!

– Az úgy volt, nagyságos uram, hogy ez szivart dugott a kutya pofájába, tréfából, az meg nem volt bolond, hogy tűrje, megharapta az ujját... Nem fér a bőribe ez az ember, nagyságos uram!

– Hazudsz, félszemű! Nem is láttad, hát mit jár a szád? A nagyságos úr okos ember, és keresztüllát mindenkin, tudja, ki hazudik, és ki szól igaz lelkéből, mintha az Isten előtt beszélne... Döntse el a bíró, hogy ki hazudott. ĺrva van a törvényben... Manapság minden ember egyenlő... Az én bátyám a zsandároknál szolgál... ha tudni akarjátok...

– Ne fecsegj annyit!

– Nem, ez nem lehet a tábornok kutyája... – jegyzi meg bölcsen a rendőr. – Neki nincsenek ilyenfajta kutyái... Kopókat tart.

– Bizonyos vagy ebben?

– Egészen bizonyos, nagyságos uram...

– Magam is úgy tudom. A tábornoknak drága kutyái vannak, fajtiszta kutyái, ez meg, ördög tudja, miféle. A szőre, a formája... nézni is utálatos! Ilyen kutyát tartani! Elment a józan eszetek? Tudjátok, mi várna erre a kutyára Pétervárott vagy Moszkvában? Ott nem néznék ám a törvényt! Egy pillanat alatt lepuffantanák! Te, Hrjukin, károsult vagy, s ne hagyd ennyiben a dolgot!... Móresre kell ezeket tanítani! Éppen ideje...

– Lehet ám, hogy mégis a tábornoké... – gondolkodik fennhangon a rendőr. – Hiszen nincs a pofájára írva... Épp ilyet láttam a múltkor az udvarán.

– Mondtam én, hogy a tábornoké! – szólalt meg az előbbi hang.

– Hm... Terítsd csak rám, Jeldirin, a köpenyemet... Szél támadt, vagy mi... Fázom... Elvezeted a tábornokhoz, és megkérded, az övé-e ez a kutya. Megmondod, hogy én küldtem, az utcán találtam... És mondd meg, hogy ne eresszék ki az utcára... Lehet, hogy drága kutya, s ha mindenféle disznó szivart dug az orra alá, nem jósolok neki hosszú életet. Kényes teremtmény a kutya... Te meg, fajankó, ereszd már le a kezedet! Senki se kíváncsi az ostoba ujjadra. Magad vagy az oka!

– Itt jön a tábornok szakácsa, majd ő megmondja... Hé, Prohor! Gyere csak ide, kedves! Nézd meg ezt a kutyát... A tiétek?

– Hogyisne! Mink ilyen korcsot nem tartunk!

– Mit is kell ezen annyit tanakodni? – vág a szavába Ocsumelov.

– Kóbor kutya ez! Nem kell rá annyi szót vesztegetni... Ha én azt mondom, kóbor kutya, akkor kóbor kutya!... Agyon kell lőni, punktum!

– Nem a mi kutyánk – folytatja Prohor. – A tábornok öccséé, aki nemrég érkezett. Az én gazdám nem kedveli az agarakat. Az öcscse, az igen...

– Hát megérkezett a tábornok kedves öccse, Vlagyimir Ivanics? – kérdi Ocsumelov, s egész arcán nyájas mosoly ömlik szét. – Ó, Istenem! Én meg nem is tudtam! Vendégségbe jött?

– Vendégségbe...

– Ó, Istenem!... Látni kívánta a bátyuskáját... Én meg nem is tudtam! Hát az ő kutyája? Nagyon örvendek... Vidd haza... Helyes kis kutyuska... Eleven... Hogy megkapta ennek az ujját! Hahaha! No hát mit remegsz, kutyuska? Hrrr... hrrr... Haragszik a kópé! A kis haszontalan!...

Prohor füttyent a kutyának, s kifordul vele a faraktár udvarából... A tömeg neveti Hrjukint.

– Gondom lesz még rád! – fenyegeti meg Ocsumelov. Aztán belebújik a köpenyébe, és továbbmegy a piactéren.

Rab Zsuzsa fordítása