Jóvilágvan a folyóparton

A folyó természetesen a Duna, hiszen a Jóvilágvan mindig is lokálpatrióta zenekar volt (második lemezük címe, a Stúrovszkaja például Párkány szlovák nevére utal). Felesleges részletezni, mi mindent szimbolizálhat egy folyó, maradjunk annyiban, hogy remek konceptalbumot lehet köréje kerekíteni – ahogy azt például Bruce Springsteen tette (The River, 1980). Nála egyrészt a gondtalan fiatalság, másrészt az örök változás szimbóluma a folyó, és ott bujkál benne az idő által megszépített múlt iránt érzett nosztalgia is.

Érdekes módon ugyanezt el lehetne mondani a Jóvilágvan új lemezéről is, annak ellenére, hogy zeneileg távol áll egymástól a két anyag. Bár sok dalban felbukkannak természetközeli vagy vízzel kapcsolatos képek, a szövegek nem adnak ki egy összefüggő történetet, mint a Pink Floyd The Wall vagy a Genesis The Lamb Lies Down on Broadway című konceptalbumain. Valamitől mégis egységet alkot ez a zenei anyag. Ez a valami pedig szerintem egy sajátos életérzés, amely végig jelen van a lemezen. Lázadás, lelkesedés, kalandvágy ütközik bizonytalan tapogatózással, kételyekkel, az eleve elrendeltség nyomasztó súlyával. Olyan párkapcsolati, társadalmi, útkereső dilemmák jelennek meg, amelyekkel a mai fiatalok nap mint nap találkozhatnak. 

A világba vetettség érzését már a kilencvenes években megénekelték az indie-zenekarok, akik egy látszatra barátságos, nyitott, csábító, de a felszín alatt meglehetősen álságos világban érezték magukat furán, és ezt az érzést zeneileg és szövegileg is igyekeznek minél plasztikusabban kifejezésre juttatni. Ezen az úton indult el a párkányi csapat is. 

A Jóvilágvan már évekkel ezelőtt, sőt szinte az első, 2011-es Hanne című albumától számítva a legizgalmasabb szlovákiai magyar formációk közé tartozik. Nem a nemzetközi trendeket koppintják, hanem egyszerűen csak imádnak együtt zenélni. Nem igyekeznek senkire hasonlítani a pop-rock szcéna magaslataiból, hanem saját ötleteiket valósítják meg. És nem is szeretnének mindenáron befutni Magyarországon, mert ha ez lett volna a cél, akkor mára már valószínűleg elérték volna – persze különböző (zenei, életmódbeli, logisztikai) kompromisszumokkal. Megelégszenek egy szerényebb méretű anyaországi rajongótáborral, akik viszont igényesebbek, nyitottabbak az átlagnál. 

Az új anyaggal ismerkedve főleg arra voltam kíváncsi, mennyire zavaró az egyik meghatározó zenekari tag és dalszerző, Trencsík Pál hiánya. Nos, szerintem nem észlelhető, hogy már csak öttagú a csapat – továbbra is gazdagon, ízlésesen hangszerelt minden dal. Úgy tűnik, a szerzői invenciónak sincsenek hiányában, és az is hallható, hogy volt elég idejük piszmogni a dalokkal, alaposan kidolgozni az apró részleteket. A stúdióban egyébként egyszerre játszották fel az összes hangszert, nem pedig sávonként – ez egy új trend, a békebeli időket idézi, ha úgy tetszik, vintage hozzáállás túltechnicizált korunkban. 
Sokadszorra bizonyosodik be, hogy a lockdown serkenti a kreativitást és inspiráló hatása lehet. Ebből a szempontból mindenképp jó világ van, hiszen sorra jelennek meg túlterhelt, állandóan turnézó zenekarok új albumai, és olyanok is stúdióba vonultak tavaly, akiket már rég leírtunk – legutóbb a Kool and the Gang jelentette be, hogy húsz év után új albumot csináltak. És ahogyan náluk is sejteni lehet a név alapján, mire számíthatunk, a Jóvilágvan esetében is ez a helyzet. 

A pop és a rock határmezsgyéjén mozgó hangszerelések, grandiózus és minimalista megoldások váltakozása, egy számon belüli lecsendesülések és beindulások, markáns vezérdallamok, finom vadság. Az egész olyan, mint egy gondosan koptatott és tépett farmer, vagy egy rusztikusan tálalt gurmán fogás. 

Az előétel, vagyis az intró a Duna hullámzásának zajával és madárcsicsergéssel kezdődik, ezt ténylegesen a partról vették fel. A nyitó Arkhé pedig minden földi jót tartalmaz, amire a könnyűzenének jelenleg szüksége van: fülbemászó, de igényes dallam, remek gitárszóló, eredeti harmóniák, értelmes és elgondolkodtató szöveg. Erre a lemezre az énekesnő, Bokor Réka írta a szövegeket. Gazdag szókincs, többértelműség, játék a szókapcsolatokkal – a mondanivaló is minőségi, nem csak a zene. Vannak bulizós, fűben táncolós dalok (Béke, Áspis, Nem elég szép), elgondolkodtató, már-már filozofikus középtempós nóták (Egyetlenegy, Lilit, A folyó balladája, Koszorú), és e kettő elegye (az összes többi). Csak hagyományos értelemben vett balladák nincsenek, ezért a cím kissé félrevezető, de nem annyira céltudatosan, mint mondjuk a Talking Heads-féle More Songs About Buil-ding and Food albumon, amelyen sem épületekről, sem kajáról nem esik szó, viszont – minő véletlen! – a legjobb szám címe Take Me to the River. A ballada szó eredeti jelentése „táncdal”, és hát ezek bizony azok, méghozzá a legszínvonalasabb fajtából. 

Aki felhőtlen bulizásra számít, az meg fog lepődni. Ez a lemez ugyanolyan intenzitással masszírozza az agyat, mint a szívet. Hozzáférhető valamennyi ismert online platformon, beleértve a YouTube-ot is. Fizikai formátumban is létezik, ez esetben a csinos booklet (Izrael Ráchel Noémi munkája) jár hozzá. 
A lemezbemutató koncert szombaton, július 24-én lesz, stílszerűen a párkányi régi kompkikötőben. Előzenekar a szintén helyi TooFar, amelynek frissen megjelent albumáról a múlt héten közöltünk kritikát.