John Lennon, a köztulajdon

Ha nem lesz belőle világhírű rockzenész, talán íróként aratott volna babérokat. Publikálásra szánt szövegei már régebben megjelentek, magyarul is olvashatók, és megcsillan bennük Lennon eredeti, abszurdba hajló humora, és az a szellemesség, amellyel ábrázolni tudta a dolgok fonákját.

Grafománnak számított a zenészek között, minden szabad idejében firkálgatott, akár a stúdióban is papírra vetette gondolatait. És szenvedélyesen írta a leveleket, lapokat zenészbarátoknak, ismerősöknek, szerelmeknek. Hunter Davies pedig sziszifuszi munkával összegyűjtötte ezeket az írásokat, rendszerezte és kommentárokkal kísérve közreadta őket, a zenész özvegye, Yoko Ono hathatós segítségével. A vaskos kötet angolul 2012-ben jelent meg, most végre itt a magyar kiadás, Bánosi György fordításában. A levelek, üzenetek, cetlik gyakran csak párszavasak, anno nem tűntek fontosnak, a címzettek azonban vélhetően örültek nekik, hiszen megtartották őket.

A kötet szerkesztője, Hunter Davies angol nyelvterületen ismert írónak számít, több mint 40 kötettel. A Beatlesről is írt egy könyvet, amelynek különlegessége hogy még a zenekar fennállása alatt, a tagok jóváhagyásával készült. Szóval jól ismerte Lennont, végigkövette életét, ezért nagyjából tudta, melyik levél milyen élethelyzetben született. És azt is, hogy alaposnak kell lennie: „A szövegkörnyezetükből kiragadott levelekkel az a baj, hogy bármit kiolvashatsz belőlük, amit akarsz, főleg, ha tudatában vagy annak, hogy mi történt a későbbiekben” – írja egy helyütt.

Aki egy kicsit is ismeri Lennon zenei munkásságát, élvezni fogja ezt a kötetet. A nagy zenész ugyanis egyszerre volt csodabogár és érzékeny kisfiú, ráadásul azt is tudta (maga írja egy levelében), hogy magánélete csak addig tart, amíg otthon tartózkodik, vagy a barátainál. Mihelyt kilép az utcára, „köztulajdonná” válik. Az írásaiban nyüzsgő irónia, amely dalaiban csak elvétve jelent meg, tovább színezi a róla alkotott képet, azaz sokat megtudhatunk róla (az emberről, nem a világsztárról). A sűrítés mestere volt, talán pont azért, mert kevés ideje jutott ezekre a szösszenetekre.

A könyv több mint 300 hosszabb-rövidebb írást tartalmaz, a tízévesen nagynénjének címzett köszönőlevéltől az utolsó autogramig, amelyet 1980. december 8-án adott, mielőtt a merénylő golyója negyvenévesen kioltotta volna életét. A szerkesztő minden esetben feltünteti, ki volt a címzett, mit kell róla tudni, hol volt és mivel foglalkozott Lennon a levél vagy üzenet írásakor, illetve milyen konkrét eseményhez kapcsolódik a szöveg. Több kommentár sokkal hosszabb, mint maga a közölt levél, de ez egyáltalán nem zavaró. Sőt, nagy segítség az olvasónak, hiszen nem kell az interneten böngésznie, hogy megértse a gyakran nagyon személyes üzeneteket, amelyek tele vannak utalásokkal, célzásokkal dalcímekre, személyekre, helyzetekre, közösen átélt élményekre.

De bőven vannak egyértelmű sorok is. Harriet nagynéninek és Norman nagybácsinak például ezt írja 1968 végén, Cyntiával való válása előtt: „Nagyon boldog vagyok most, még ebben a problémás időszakban is, ami, remélem, nemsokára véget ér. Szeretném, ha találkoznátok Yokóval, ő ugyanolyan intelligens, mint én (ezt vehetitek bárhogy). A legintelligensebb nő, akivel Leila óta találkoztam. (Leila az unokatestvére, Harriet és Norman lánya. A szerk. ) Emellett nagyon szép, még akkor is, ha az ellenkezőjét állítják a riportok az újságokban, olyan, mintha én és az édesanyám kereszteződése lenne, ugyanolyan humorérzéke van, mint nekem. Amikor eljövök majd, megpróbálom Juliant is elhozni (első házasságából származó fia. A szerk.), amikor nincs iskolában – nem akarom, hogy a tanulásban problémái legyenek. Remélem, el tudjátok olvasni az írásomat, nem akartam gépelni, hogy ne tűnjön hivatalosnak.”

Lennon számos leveléből kitűnik, mennyire fontos volt neki, hogy Yokót jelentős művészként kezeljék az újságírók. Írt ez ügyben főszerkesztőknek, tévés műsorvezetőknek, sőt negatív kritikákra is reagált, illetve kilátásba helyezte, hogy megszakítja a kapcsolatot az adott lappal, ha Yoko alkotásait nem veszik komolyan.

A hetvenes években írt leveleiből az is nyomon követhető, ahogy egyre érzékenyebben reagál a közügyekre, különböző társadalmi problémákra, ahogy növekszik politikai tudatossága, ahogy különböző baloldali mozgalmak mellé áll, aktivistákkal vitázik, alapítványokat támogat, szervez, agitál, álmodik békéről és szeretetről, egy normálisabb világról.

Akár vadidegeneknek is szívesen írt, ha volt mondanivalója. Csak egy példa. 1972-ben egy londoni újságban megjelent egy iskolaigazgató, bizonyos Mr. Bagguley írása, melyben azt fejtegette, hogy a gyerekek azért olvasnak kevesebbet, mert egész délután tévét néznek, és ez káros hatással van rájuk. Lennon elővette írógépét, és erőteljes választ fogalmazott meg, amelyben dicsérte a tévé színvonalas gyerekműsorait, főleg a Sesame Street-et. Az újság szerkesztőségébe küldte levelét, azzal a kéréssel, hogy továbbítsák Mr. Bagguley-nek. Döbbenetes, hogy egy világsztár legépelt egy levelet a gyerekműsorok védelmében (nem publikálás céljából), anélkül, hogy tudta volna, célba ér-e egyáltalán. Nos, célba ért. Az iskolaigazgató bekereteztette, büszkén kitette nappalija falára, és haláláig ott díszelgett.

John Lennon levelei és feljegyzései, Partvonal Kiadó Budapest, 2018. 400 oldal.