Jelenetek macskákkal

Vagy mondhatnánk azt is: terápiás segédanyaggá.

Aki kamasz, hajlamos úgy érezni, hogy nyomorúságos az élete: a felnőttek nem értik meg, a véleménye nem számít, folyamatosan értelmetlen elvárásoknak kell megfelelnie, és olyanok igyekeznek kikényszeríteni a „megfelelő magatartást”, akik ráadásul még vak tiszteletet is várnak, noha a legritkább esetben érdemelték ki. Aztán vannak kamaszok, akiknek nem „csak” ennyi bajuk van a világgal, és azt, ami a tényleges gond, nagyon nehéz megfogalmazni.

Mert hogyan és kinek lehet azt elmondani, hogy anya mindennap Unicumtól szaglik, sír, aztán az ágyába ájul, és a családban ő a törődésre, gondoskodásra szoruló gyerek? Hogy az ember hálát ad a kosarazásban megedződött lábaiért, mert így legalább az alkoholtól teljesen bezombult, taperoló mostohaapa-féleséget sikerül lerúgnia magáról? Apa pénzzel és drága cuccokkal veszi meg a lelki nyugalmát, hogy csak az új családjával kelljen foglalkoznia. Nagymama boldogan sikongat és kincstári optimizmussal kezel mindent, mert nincs is semmi gond, ha nem foglalkozunk vele. Marci, a tökéletes, mintaként odaállított nagytesó azt tanulta meg az élettől, miként lehet mindenkit manipulálni, hogy megkapja, amit akar; a macskák is azt mondják rá, gyakorlatilag már skizofrén. De a nagy egészre a macskák sem tudják a megoldó képletet. 

Apropó, macskák. Frici, a csodásan púzó dagadt cirmos és Dezső, a karcsú fekete uraság (pici fehér szőrgallérral) egy cseppet sem nyugodt estén cigarettára meg szivarra gyújt, Karinthy Frigyessé és Kosztolányi Dezsővé változik (vissza?), és magával ragadja hősnőnket a legendás New York kávéházba, hogy ott végre nyugodtan… kipisilhesse magát. A metamorfózisnak egyébként olyan értelemben nincs előzménye, hogy hősnőnk különösebben szeretné vagy ájult tisztelettel kezelné az irodalmat – ellenkezőleg. Miután a magyarórán az egészet, úgy, ahogy van, az ürülékhez hasonlította, s ennek következtében megbukott, éppen a pótvizsgára készül. Mégis, amikor a szoba falai elkezdenek összemenni, rászakadni, a magyar irodalom két (eltérő méretű) ikercsillaga szegődik társául, vezetőjéül, a nyakába zúdítva egy nagy szakajtónyi rossz szóviccet, idézgetve saját művekből meg másokéból, értekezve kicsit életről, halálról meg egy nagy sakkjátszmáról. 

Nem kíméli névtelen hősnőjét Szabó Borbála, olyan sorsot zúdít a nyakába, amelyben nem könnyű egy jobb jövő felé vezető utat találni. Nézni, olvasni is nyomasztó, nemhogy megélni, még úgy is, hogy a keretekkel, távolításokkal – technikailag legalábbis – könnyít valamit az érzelmi terheken. Valami fontosat mégis adni tud a szerző: ha nem is megoldást, de legalább követhető módszert. Útmutatást, miként távolodhatunk el egypár lépésre az abszolútnak vélt gondjainktól; hogy mindazt, ami szörnyű súlyként nehezedik ránk, miként tudjuk ízekre szedve, értelmezve emberileg kezelhetővé alakítani; miként lelhetjük meg, még ha szürreális vagy groteszk formában is, legalább a humor csíráját a letaglózó helyzetekben. És – bár Szabó Borbála történetmesélésétől, nyelvétől meglehetősen távol áll az emelkedett kultúráhítat – azt is megmutatja, hogy ha az ember végtelenül egyedül érzi is magát a problémáival, ha nincs egy élő lélek, aki meghallgatná (és meghallaná), még mindig találhat beszélgetőtársat, támaszt, mintát, igen, ott, az irodalom halott (vagy halhatatlan) figurái között.

Almási Sára

Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám, Tilos az Á Könyvek, 2016. 288 oldal