Jégszobor emberi könnyekből

Üres jegyzetfüzettel, tiszta fejjel és tekintélyes méretű, akut szorongással rajtolnak. Versengő ötletek sokasága kering bennük, történetmesélőkben, akik pontosan tudják, milyen könyvet nem szeretnének. Nem akarják, hogy memoár legyen belőle. Hogy megrekedjenek az absztrakcióknál. Hogy bedobáljanak néhány kontextusából kiragadott idézetet egy előre legyártott narratívába. A régi, haszontalan, betokosodott gondolatokat kirostálták. A sok zagyvaság, félresikerült kezdés és elhibázott ötlet között próbálják az apró, össze nem függő szálakat valami kézzelfoghatóvá fűzni. Mintha egy közös élményt tükröznének vissza, személyre szabott szolgáltatásként. Szavakkal és hangjegyekkel.

„Olyasvalami ez, ami épp a szemünk előtt bontakozik ki. Nincs pontos elképzelésem arról, mit is csinálunk, és abban sem vagyok biztos, hogy neked van. Van egyfajta felfedezéshangulata az egésznek.” Az alkotói folyamat nem az életük része, hanem maga az életük. Sajátos nézőpont, gondolkodásmód, munkamódszer. Az egyik összetevője két ember, akik nyitottan és cinizmustól mentesen viaskodnak csapongó, divatjamúlt, hosszú, intenzív kérdésekkel. Izgalmas személyiségek, radikális, excentrikus emberek, akiknek felfokozott kapcsolatuk van a világgal. És egymással. Együtt szántják át e tomboló világot, s így, közösen adnak ki egy lehetetlen birodalmat. Működésbe hozzák egymást.

KASZÁS DÁVID

„Most akkor ez az, amit csinálunk? Beszélgetünk az életemről?” Újra feltalálják, ki is az a Nick Cave, akiről két (több) ellentétes kép él. Idővel összerakják (majd szétszedik) azokból a részletekből, melyek millió darabban hevernek mindenfelé. Világos kontúrokkal

megrajzolt személyisége elkezd nem védekezni, és mindenféle meglepő módokon mutatja magát. Bármilyen szűrői is voltak korábban, azokat leépítették. Trükkök, díszítések és páncél nélkül áll, védtelenül. Az egykori hernyós közelinek tűnik. Játékosnak, komikusnak. Nem úgy, mint egy igazi, érinthetetlen rocksztár. Vagy, ahogy ő mondaná: „életem jelentős részében egy saját magam körül gomolygó vad forgószél voltam, és nem nagyon figyeltem másokra.”

Most viszont – némi segítséggel – megfejti és rendbe rakja azt a káoszt, ami a fejében volt. A néhai robbanásveszélyes, néhol kaotikus energiák törékeny intenzitásával átírja dalírói és zeneszerzői paramétereit. Dacosan öleli keblére személyiségének problémás elemeit, legalapvetőbb és – szűretlenebb impulzusait használva. Tudatának egy másfajta pozicionálásával, egyfajta határhelyzetbe kényszerítésével. Ismerős énjének dekonstrukciójával. A végeredmény pedig annyira minimalista, annyira bensőséges, hogy nem marad mi mögé bújni.

Az erősen vizuális, kapcsolódó képek láncolata egyszerre szenvedéssel teli, szórványosan szexuális és szívszorítóan szomorú. Jelentős része lassú, hömpölygő és hipnotikus. Menekülésekkel és megérkezésekkel. Kitárulkozásokkal, feloldozásokkal. A harag szennyes foltjaival, a szenvedés rétegeivel. Éteri, transzcendens alkotás ez, amelyben ott van a legbelső lényege, a lélek teljessége. Fura, kissé monomániás cucc. Valami bájosan zsigeri. Radikálisan intim, sztoikus, régimódi maszkulinitás... Máskor meg merész, humoros és laza, némi hősködéssel és blöffel.

Az anyaga egy idő után mintha átvenné az irányítást, a szétbomló narratíva, a történetmesélés válik zavarosabbá, roncsoltabbá, tekervényesebbé – maga a forma válik sérültebbé, lazábbnak és kevésbé lineárisnak. Egy kis válogatás lesz belőle, Cave lelki szenvedéseinek lenyomata, mely a testében elraktározódott traumákra fókuszál. Akárcsak egy halotti ima. Spirituális sóvárgás, plusz-szigorral, régimódi, Istent bosszantó vallásossággal, a félszereplő személyes teológiájából. Egy vallási szekta vezetőjétől. Ez lehet az a kohó, ahol a még erősebb hitet ki lehetne kalapálni. A balszerencse fölött aratott apró győzelmeket.

Gyásztanulmány? Kevéssé lett haláltrip, inkább csendes vigasz. Mint egy sebezhető Nick Cave-féle álomdal, mely önmagát írja. Melyet mintha magának énekelne, magában. Ott csillog a poétikus homályvilágban e klasszikus, régi vágású ballada, nyersen, törékenyen, szabadon. Van benne valami, amit a legjobb Bad Seeds-számok tudnak. Rögtönzött – csak úgy odakenve – és nyers. Kísérteties. Egyszerre fura és bájos. Felemelő, mégis megsemmisítő erejű. A vándorszellemmel képről képre, dalról dalra járnak. Összefűzik őket. Így válik egy elképzelt világgá, ahol az elhunyt fia, Arthur menedékre, megnyugvásra lelhet.

Egy elcseszett Enneagram személyiségtesztet is kiolvashatnánk belőle. Vagy valamiféle meditációt, mely rendkívül koncentrált. Amikor beszippant, radikálisan összesűríti az időt. Képes tágítani a szellemet, hogy vigaszt, társaságot, gyógyulást nyújtson. És, igen, értelmet. Esetleg afféle nyilvános rehabként értelmezzük, eleven jóvátételként?

Felfogható turnéként, körutazásként, melyen ők, maguk a közönség. Képzeleteik afféle kivetítése. Mániákus, extatikus, életigenlő hangulatban száguldanak körbe, mint egy bolond biliárdgolyó. Figyelhető festményként, az én esszenciális lenyomataként, melyet „perverz elképzelés megalkotni, festékbe zárni és a falra akasztani.” Intenzív és átformáló erejű.

A puha fedeles kiadás csak az idő egy szeletét öleli fel, és semmiképp sem végleges álláspontokat mutat be. Ezek a történetek pedig lehet, hogy viccesek, de sok fájdalmat és sötétséget fednek fel. Apró, közönséges vérontások sorozatát, alkotói önfeltárulkozások valódi pillanatait. Istenhez szóló kér(d)ések füzérét, szerelmes dalok titkos életét.