Jégágyban a vanília égbolton

A Vanília égbolt alkotói – forgatókönyvírója és rendezője, Cameron Crowe, producere, Tom Cruise – pontos patikamérleggel mértek ki jól bevált, nézői igényt hathatósan kielégítő összetevőket, olyanokat, amelyek a hollywoodi álomgyárban ilyen-olyan vegyítéssel a közelmúltban hozzájárultak a kasszasikerhez.

ĺgy aztán úgy tűnik, mintha ennek a filmnek sok építőelemét láttam volna már. Az álarc mögé bújtatott hős vergődését, szabadság-, igazság- és énkeresését, jóllehet, más háttérrel és üzenettel a Vasálarcosban, a pszichológus és a nehezen megnyíló főhős vívódó párbeszédét a Jó Will Huntingban, az egyre divatosabb retrospektív cselekményfűzést, a történet nem időrend szerinti bonyolítását a Mementóban. Ezzel együtt ez a film olyan újat is hoz, amit még nem láthattunk másutt, a hibernálásról és következményeiről szóló, nagyon erős, szuggesztív történetet.

Az ember, a Tom Cruise-filmeket ismerve, azzal vált jegyet a moziba, hogy a Vanília égbolttal majd megint egy love storys jelenetekkel megtűzdelt akciófilmet kap. Ennél többet nem is nagyon ígér a történet, amíg csak arról szól, hogy a világ az elkényeztetett dúsgazdag aranyifjú, David Aames körül forog: egy éjszaka négy menetben elégíti ki a környék legszexisebb bombázóját, Julie Giannit (Cameron Diaz), kiszolgálja őt a mindig vesztes barátja, az apjától örökölt kiadóvállalat bölcs öreg irányítói úgy táncolnak, ahogy ő főrészvényesként fütyül, eszeveszetten száguldozik méregdrága kocsijával, mert a zsúfolt New York-i forgalomban mindenki kitér előle, és szabad sávot hagy neki, egyszóval lubickol a tömény luxusban, mint hal a vízben. Már-már dög unalomba menne David Aames életsílusának bemutatása, amikor egy világraszóló partin remény ébred arra, hogy a film nemcsak arról fog szólni, hogy az aranyifjúnak kinyalják a seggét, s nekünk megint el kell ájulnunk Tom Cruise-tól. A partin ugyanis felbukkan egy újabb bombázó, Sofia Serrano (Penélope Cruz), aki nem esik hasra a fiú előtt, s visszaveri a támadását. Ez a találkozás izgalmasan sejtet valami olyan váltást, ami felpörgetheti a filmet. S a sejtés be is jön. Aames, a mindent könnyűszerrel megszerző playboy ámulva tapasztalja, hogy az életben másképp is történhetnek vele a dolgok, mint amihez hozzászokott. S az új helyzet előtt úgy áll, mint akit leforráztak, mert Sofia az első lány és lény az életében, akit nem tud pozíciójával és fülig nyúló csábos mosolyával levenni a lábáról, és azonnal birtokba venni. Az élet persze – különösen, hogy celluloidszalagra íródott – nem olyan könyörtelen, és nem is tanmese, amelynek a végén a gőgös herceg sorsát megérdemelve elbukik. Sofiában fellobban a szerelem, mert hát meg kell hagyni, ez a Tomi-boy, alias David Aames szeretetre méltó, szexi fiú. S az a számára újszerű viszonyulás, ahogy Sofia egyszerre löki magától és vonzza vissza, rádöbbenti, hogy másfajta, tiszta és őszinte érzések is vannak, amelyeket eddig nem ismert, s amelyekért meg kell szenvedni, nem pottyannak csak úgy az ölünkbe. A leigázott rámenős playboy vívná is a harcot Sofiáért és az újfajta érzelmekért, de beüt a krach. Mert Julie kisasszony nem olyan üres, mint amilyennek az ágyban tűnik. Őt nem lehet csak úgy ejteni. Julie rafinált női észjárással a szerelem erejét a szex intenzitásával méri, úgy véli, hogy az egy éjszaka lezavart négyszeri szeretkezés kötelez. S ez az érzés vezet el a film legfeszesebb jelenetéhez, amelyben Aamest beülteti a kocsijába, s egy őrült hajsza végén nekicsapódnak egy kőfalnak. Julie meghal, a fiú életben marad ugyan, de szétroncsolódik az arca, plasztikai beavatkozással sem lehet helyrehozni a torzulást.

S innen egy másik filmet nézünk: ettől kezdve álomképek és valóság úgy keverednek, hogy az ember csak kapkodja a fejét, s hirtelen nem is tudja, mit mihez kapcsoljon. De biztosra veszi, hogy minden mindennel összefügg (még a filmben is), s mindennek funkciója van: például a kávéházban előbb csak egy pillanatra, egyetlen összenézésre feltűnő, majd egyre behízelgőbb, a behálózás finom modorával tolakodó fura figurának is. S elkezdődik egy kirakós játék a néző részéről, hogy összeállítsa a David Aames autóbaleset utáni életét mozaikkockákká szétvert jeleneteket. Snittről snittre passzítgatja egymáshoz a szerelemféltésről, megtévesztő manőverekről, vad szeretkezésekről, személyiségtévesztésről, gyilkosságról beszélő mozaikkockákat, amelyeket a rendező ügyesen összekevert. Ügyesen, mert a feszültséget mindvégig szinten tartja azzal, hogy meghökkentőbbnél meghökkentőbb fordulatokkal ás David Aames múltjába, lelkébe, vágyaiba. A hatásos és látványos végkifejletből, vagyis abból a jelenetből, amelyben Aames a mélybe veti magát, egyértelműen derül ki számunkra, hogy a metaforához hasonló stíluskellékekkel nézünk szembe, vagyis mást látunk, és mást hiszünk, azaz nem csak öngyilkosság szemtanúi vagyunk, hanem arról kapunk éppen bizonyságot, hogy David Aames aláírt egy szerződést, melynek értelmében részt vesz egy tökéletes szépséget – a szétroncsolódott arc helyett a változatlan régi szép vonásokat – ígérő hibernálási programban, vagyis „lejegelik“, azaz hosszú időre elteszik őt aludni. Bár a történet összerakásához, a főhős olykor zavartelméjűségre utaló viselkedésének megindoklásához, a valóság és a (rém)álomjelenetek zűrzavarának kibontásához nagyon erős szellemi összpontosítás és erőfeszítés kell, mert a film – a hollywoodi gyakorlattól eltérően – meglehetősen intellektuális, azt mindenképpen megértjük belőle, amit nap mint nap tapasztalunk a saját bőrünkön: hogy elsősorban anyagi, esetenként erkölcsi haszon céljából manipulálnak bennünket, és védtelenek vagyunk a „kényszerűen” választható, finom modorral, szebb és jobb jövők ígéretével ránk erőltetett programokkal szemben. Ha az izgalmakon, Tom Cruise kellemes játékán, a vadítóan izgalmas Cameron Diaz és Penélope Cruz látványán kívül csak ezt a felismerést hozzuk el a moziból, már nem kell sajnálni a jegy árát.

A fentebb említett intellektuális jelleg a film eredetével magyarázható. A Vanília égbolt ugyanis egy újabb európai film amerikai remake-je. A hollywoodi stáb Alejandro Amenábar spanyol rendező 1997-es Nyisd ki a szemed című filmjét ültette át amerikai környezetbe.