Jarmusch teltház előtt

Az átírt Twistben Dodge szerepében Nick Stahl (jobboldalt) remekelA vetítés előtti rövid ismertetőben elhangzott, Jim Jarmusch az a rendező, aki nemcsak a nézők körében hat mágnesként, a színészek is felnéznek rá. Akár gázsi nélkül is hajlandóak Jarmuschnál játszani, mert az rangot jelent. Talán ezért is van bőven a Kávé és cigarettában nagy nevekből – színészekből és zenészekből egyaránt. Az új Jarmusch-opus nem is annyira új, ha azt vesszük, hogy tizenhét évig készült. Ezért is ámul az ember a film elején, hogy ezen a színészként és rendezőként is nagyágyú Oscar-tulajdonos Roberto Benignin cseppet sem fog az idő, ellenkezőleg, mintha visszafiatalodott volna. Aztán kiderül, hogy a felvétel még 86-ban készült. Ez a kilencvenöt perces mozi ugyanis amolyan Jarmusch-egypercesek fonala. Tizenegy össze nem függő szkeccs füzére, mert még csak azt se lehet mondani, hogy tizenegy történetet fog össze a film, amely nem szól másról, mint a címben megjelölt témáról. Arról, hogy két, maximum három ismert színész leül egymással szemben, egymás mellé egy kávéházi asztalhoz, kávét iszik és cigarettázik, s közben beszélnek valamiről, nem is nagy dolgokról, bugyutaságokról: a koffein tartalmú nyalókáról vagy jégkrémről, az angol tea elkészítési módjáról, Nikolas Tesla találmányairól, a húszas évek Párizsáról, na meg természetesen a kávéról és a cigarettáról. Arról, hogy „most, miután leszoktam a dohányzásról, és nemdohányzó lettem, igazán megengedhetem magamnak azt, hogy kivételesen elszívjak egyet a kávéhoz”. Meg arról, hogy van, aki azért iszik este feketét, mert a hatásától úgy törnek rá álomfonalban a történetek, mint ahogy a versenyautóba rögzített kamerán keresztül látható a száguldás. Ez a másfélórás beszélgetős-fecsegős fekete-fehérre fotózott egyhelyszínes (kávéház), egyhelyben-ülős opus azonban egy percre se válik unalmassá: ami részint a „beszélgetőpartnerek” remek színészi produkciójának köszönhető, részint Jarmusch mély emberismeretének. Persze, ahhoz, hogy a teltház a vetítés végére ne váljon foghíjassá, azaz a film alatt ne szálingózzanak el az emberek, nem árt Jarmusch-rajongónak lenni, legalábbis felkészülni arra, hogy ennél a mozinál aztán semmi se igaz abból, amit eddig a mozgóképről megtanultunk.

Mint ahogy egy irodalmi mű adaptációjától se csak azt várjuk, amit eddig elvártunk, vagyis hogy azt a sztorit kapjuk, amit valaha egy irodalmár papírra vetett. Bár a Twist Olivérrel kapcsolatban most inkább Roman Polanski nevét szokás emlegetni, a pozsonyi filmszemle egy másfajta Olivér-feldolgozást kínál Jacob Tierney fiatal kanadai rendező Twist című mozijával. Mint ahogy a vetítést felvezető ismertetőben elhangzott, aki nem olvasta a Charles Dickens-művet, ebből a filmből nem ismeri meg a klasszikus opust. Ámul is az ember, ahogy a kezdő képsorokkal becsöppen a mai Torontóba, mai fazonok, mai utcagyerekek közé, s még inkább megdöbben, hogy a film a fiúprostitúció kőkemény világába vezet el. Dodge elmenekül a szülői házból, s egy gyártelep raktárhelyiségében berendezett nyomortanyán húzza meg magát Fagin szárnyai alatt, aki fiúkat futtat. Aztán Dodge találkozik Oliverrel, s beszervezi, beavatja a fiúprostik világába, mint ahogy virtuálisan bennünket, nézőket is bevezet a sűrűjébe. Jakob Tierney kegyetlen filmet forgatott egy kegyetlen világról, amelyben a szeretet apró szikráját is eltapossák, mert csak a pénzről és a kiszolgáltatottságról szól. S ebből a kiút a kábítószeren keresztül gyomoremelő véres tragédiákhoz vezet. E mozgókép komorságát erősíti, hogy a jeleneteket nem műteremben vették fel, hanem valódi helyszíneken. Dodge szerepében megrázóan hiteles Nick Stahl – akit gyereknek az Arcnélküli ember című Mel Gibson-opusból ismerhettünk meg, felnőttnek pedig a Terminátor 3-ban láthatunk John Connor szerepében.