Jaj, az Irént lelökték...!

Egyre többször hallottunk a hírekből gyengélkedéseiről, rosszulléteiről. Nehezen, de elfogadtuk, hogy egy ideje (sajnos jó ideje) eltűnt a képernyőről, nem lépett színpadra, és kimaradt a játékfil-mekből is. Mégis hihetetlen, hogy nincs többé Psota Irén – élőben.

Halálával végleg lezárult a magyar színház- és filmtörténet egy fényes szakasza. Psota Irénnel film- és színházművészetünk egyik legnagyobb legendája távozott.

Kezdjük talán a kultikus, örökzöld szereppel, amellyel megalkotta a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb, legigazibb, legszívbemarkolóbb alakját, púpos Terát Makk Károly Ház a sziklák alatt című fekete-fehér remekében. Megrázó történet egy testi fogyatékos nőről, aki foggal-körömmel ragaszkodik az élethez, a szeretethez és a magának kiszemelt férfihoz, akit mindenáron meg akar kaparintani – s ez lesz a veszte. A férfi lelöki a hegyről, és szörnyethal. Amikor Pozsonyban járt Psota Irén, elmeséltem neki, mennyire megríkatott, amikor gyerekként először láttam ezt a filmet, mert azt hittem, tényleg meghalt. „Drága – mondta ő nevetve –, maga olyan beleélő, mint az anyukám. A film premierjén annál a jelenetnél, amikor a tragédia előszele már benne volt a levegőben, a sötét moziban felkiáltott, hogy jaj, az Irént lelökik.”

Első kiugró színházi alakítását is ámulattal néztük. Brecht Kurázsi mama című drámájának néma Katájaként egyetlen szó nélkül fejezte ki a háború minden rettenetét, őrült révületbe esve dobolással jelezte a katonák jöttét. „Dobolás közben azt kiabáltam magamban, hogy ébredjetek, ébredjetek, jönnek a katonák, és minden este berekedtem” – emlékezett.

Ennyire tehetséges volt. Köszönhetően talán annak – erről is beszélt Pozsonyban –, hogy nem volt pénzük villamosra, ezért nem tudott elmenni Lakner bácsihoz, s nem tékozolta el nála a tehetségét. Annyira nem, hogy egyszer az Ipoly moziban ülve, saját filmjét, a Csárdáskirálynőt nézve, sírógörcsöt kapott. „Hangosan zokogtam, mert meg voltam róla győződve, hogy tehetséges vagyok” – mondta.

Oldalak kellenének ahhoz, hogy e tehetség minden egyes kivételes színpadi és filmes megnyilvánulását felsoroljuk. Ő maga összegezett a legjobban, amikor azt mondta Pozsonyban: „Olyan gazdag, bánattal és örömmel teli fantasztikus életem volt, amitől én nem lehetek boldogtalan, csak boldog. Az egész életem nagyon szép volt.” Ám ennek a „nagyon szép életnek” voltak „nagy halálai” is. Köztük Roberto Athayde Margarida asszony című monodrámájának várszínházbeli előadása. „Az nagy halál volt, felülről láttam magam, ahogy feküdtem az ágyban”– jellemezte azokat az estéket, amelyeken Margarida asszonyt játszotta. Halál volt a Roncsderby is, a Madách Kamarában több mint százszor eljátszott legendás előadás, amelyben Psota Irén, aki nem szerette a közepest, „halálba” torkolló őrülettel énekelte egyebek mellett, hogy annyi minden lehetett volna, még maga a Psota Irén is. A Psota, aki utánozhatatlan groteszkséggel tangózik Tibi, te bitanggal, akinek összetéveszthetetlen beszédstílusa, hangszíne rajzfilmek szereplőit tette emlékezetessé, köztük a Frédi és Béni Vilmáját, a Kukori és Kotkoda Kotkodáját.

Makk Károlytól később még kapott egy nagy szárnyalást: az Egy erkölcsös éjszaka bordélyházi madámjának megformálásával. Psota lobogó energiákkal játszotta el a piros lámpás ház menetét erős kézzel irányító Muttert, aki nemzeti ünnepen Operába viszi a lányokat. Ugyanakkor döbbenetes átváltozással mutatta meg a civil Muttert is, az álmából felriasztott, életunt, pőre asszonyt. Ilyen volt – drámaiból tragikába, komikába és groteszkbe tudott mesteri fokon átlényegülni.

„Álljatok fel!” – mondta, miután megállt a Várszínház tanteremnek berendezett színpadán a Margarida asszonyban. Abban az előadásban, amelyben kegyetlen, lelket lecsupaszító játékot játszott tombolva, virtuozitással. Néztük őt, ahogy tanárnőként bejött, megállt a színpad elején, a katedra előtt feszített szürke kiskosztümjében, és szúrós tekintettel szuggerált bennünket, hogy álljunk fel ott lent, a padokban, a nézőtéren, ahol még nem kapcsolták le a fényeket. „Ha nem álltok fel, nem kezdem el az órát!” – jelentette ki nagy nyugalommal. Hitetlenkedve, de szép lassan emelkedni kezdtünk. Az egész nézőtér felállt a tanárnőnek, Margarida asszonynak. A Psotának. Ezután a nézőtéri lámpák szép lassan kihunytak, s megkezdődött az óra, az előadás. Most is állunk, tisztelettel. Azzal a döbbenettel, hogy ezt a véget képtelenség elhinni. A Psota örök!