Izzasztó átváltozás-folyamatok

A mozi-, illetve filmélményt illetően azonban működik, vagyis elfogadható az az állapot, amit Marinade Van rendező boncolgat.
Boncolgatásának mikéntje, vagyis a történések vezetése, ezzel együtt a fogyaszthatósága és az emészthetősége azonban már keményebb dió. Olyan kemény, hogy abszolút súlyos élménnyé teszi a filmet. Lefárasztja, megizzasztja, kifacsarja a nézőt, arról nem is beszélve, mennyire teszi kockára a türelmet. Különösen az elején, amíg a szerencsétlen szemlélő a képbe nem rendeződik, vagyis nem döbben rá, szétszabdalt történetével milyen irányt is akar venni a film. Mivelhogy nincs meg, elveszik a fonal; ez teljességgel biztosra vehető. Arra - itt ebben a kiindulási helyzetben -már kevésbé lehet mérget venni, hogy a fonalat a néző veszítette el. Később - jól benne járva a film valóságában - talán már minden rendbe is jön, a fonalat kezdi meglelni az ember, visszafelé összerakva a látottakat, kiderül, hogy minden korábban érthetetlen jelenet érthetővé válik, a filmkifejlet és főleg a vég ismeretével kiderül, helye és oka van, hogy ott volt az elején ez vagy az a magyarázó motívum. Így elrejteni a fonalat azonban, kész kockázat! Talán még rendbe is lehetne rakni mindent, amivel nem voltunk tisztában az elején, ha az emberben végül is nem szólalna meg az elveszett pszichológus, hogy létezik-e ilyen állapot, ilyen személyiségi metamorfózis, s főleg, hogy érdemes-e egyáltalán ezen elgondolkozni.
A film kiinduló helyzetében kiadói környezetben feltűnik Jeanne (Sophie Marceau), az írónő, aki könyve kiadásáról tárgyal, nem éppen sikerrel, mivel az írás nem talál tetszésre és elfogadásra a főembernél. Később otthoni környezetben -férjével és gyerekeivel - látjuk Jeanne-t (Sophie Marceau), akit olyannyira lefoglal életrajzi ihletésű, gyermekkorába elvezető könyve, hogy fura érzetek kezdik hatalmába keríteni. Hovatovább, egyre inkább úgy érzékeli, hogy semmi sem az körülötte, ami. Minden valami más. Még a férje sem az, aki, vagyis a férje sem a férje, nem képes vele összebújni, mert nem ismeri fel az ágyban. Teljesen zavart helyzetbe kerül a néző mindenféle szempontból. Izgalmas lehetne ugyan a helyzet, ám valóságvonatkozása itt már annyira megkérdőjelezhető, hogy az addig drámaként szemlélt műfaj kezd valamiféle realitását vesztett horrorba átcsapni. Vontatott is, szétszórt is, kusza is, unalmas és hosszú is az átmenetfolyamat felvezetése, mivel itt már semmit sem értünk, és sehova se akar mozdulni a film. Mígnem egy pillanatban videófelvételen újralátjuk Jeanne-t (Monica Bellucci), s bár itt végképp felfoghatatlanná válik, hogy mit is játszanak velünk ezek a filmes alkotók, némi reményt kelt, hogy a tévelygésből végre kijutunk, legalábbis eljutunk valahová. Aztán váltakozva tűnik fel Jeanne (Sophie Marceau) és Jeanne (Monica Bellucci). És minden és mindenki más lesz, mint ami és aki volt. A francia helyszín olasszá változik, a francia férj olasz pasivá, a francia Jeanne olasz Jeanne-ná, végül kettejük virtuális keverékévé. Hogy miért ez a metamorfózis, az a végére némileg kiderül, némileg pedig kibogozható és összerakható (még én is rájöttem, hogy Jeanne kinek is látta, illetve kinek a személye helyett szerette a férjét valójában!). Az már kevésbé válik világossá, hogy mi is az értelme ennek az egésznek, amit végignéztünk, mi is a mondanivalója, üzenete, mit is old meg az általános létezésből, mit is vegyünk ki magunknak belőle megfontolandót, jövőbemutatót, hasznosítandót. Reménykedjünk csak abban, hogy egyszer csak nem kezd megváltozni körülöttünk a világ. S hogy gyermekkorunkból pontosan emlékszünk minden momentumra.