Istené vagy másé

Add, Uram, a világ összes idejét! – fohászkodom magamban, amikor landolunk az egyik fapados légitársaság Airbusával Izland legnagyobb légikikötőjében, a Keflvík nemzetközi repülőtéren. Az örök állandóságba burkolózott reptéren kívül délután van, és nagyjából minden úgy fest, mint fentről: szürke fellegek, egyenletes köd – vacogtatóan csípős széllel, amely könnyedén el tudna sodorni Magnús Tómasson izlandi szobrászművész eredeti, de nagyon fura acélalkotásához, amely bármi lehet A nyolcadik utas: a Halál címszereplőjétől kezdve a nemzeti állatnak számító Lundáig bezárólag.

Habár igazán el szerettem volna jutni a Reykjavíki Nemzetközi Filmfesztiválra (RIFF), nem számítottam erre az útra. Már-már lemondtam róla, amikor néhány héttel korábban, amikor éppen a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon voltam, befutott az A kategóriás mustra sajtófőnökének, a nyolc gyermeket nevelő és csupaszív Erna Kaabernek a levele, amelyben nemcsak arról értesített, hogy akkreditált újságíróként részt vehetek a seregszemlén, hanem arról is, hogy a 2004 óta egyre szélesebb nyilvánosság előtt működő fesztivál – szó szerint – vendégül lát négy éjszakára. Talán ezért nem is készültem fel különösebben az utazásra, a ruhákkal megrakott hátizsákomba pusztán egy népszerű útikönyvsorozat egyik kötetét dobtam be, valamint egy kis harapnivalót. Miután egy sor tipikus fa- és téglaház, illetve felújítás vagy építés alatt álló ingatlan mellett az Atlanti-óceán is felbukkant a reptérről a városba vezető nagyjából félórás út során, egyszer csak megállt a buszunk, és már csak azon kapom magamat, hogy néhány turistával egy elhagyatott pályaudvaron várakozom, hogy egy újabb transzfer elvigyen a szállásomra, a Reykjavík szigorúan vett belvárosától néhány percnyi sétára található, óceánra néző egykori kekszgyárba, amelyet hipszter szálláshellyé átalakítottak. „Our receptionist is having a tiny lil 5 min break! Thank you for understanding!” („A recepciósunk egy picurka ötperces szünetet tart! Köszönjük a megértést”) – olvasható a recepciós csengő mellé kihelyezett, nyomtatott-ragasztott, de leginkább megtépázott üzenet a KEX Hostel első emeleti portáján. Úgy látszik, a pihenőidő hamar eltelt, mert a félálmos portatündér előkerül: átnyújt egy szobakulcsot a reptérről velem érkező Carrie Dodds skót színésznőnek és rövidfilmesnek, majd egy másikat a kezembe nyom.

Isten földje?

Van egy új izlandi–dán film, aminek az a címe, hogy Isten földje. Az Izland délkeleti, fjordokkal szegélyezett vidékéről származó Hlynur Palmason megrázóan erős drámája egy olyan dán papról szól, aki az 1880-as években arra vállalkozik, hogy a „kegyetlen szigetre” utazik, hogy ott templomot építsen és ambrotípiás eljárással portréfotókat készítsen a helyiekről. Izlandon az emberek, az időjárás, a tél, egyszóval minden más, mint Dániában – készíti fel elöljárója, egy idősebb lelkipásztor, de Ragnar kedvét nem lehet ilyen könnyen szegni, nála még az sem használ, hogy a vulkán bűze olyan, mintha a „Föld a gatyájába szart (sic!) volna”. Mondjuk, az, hogy melyik vulkánról: a tizenhat apró, sziklás földdarabból álló Vestmannaeyjar egyetlen lakott szigetének, Heimaey-nek a tűzhányójáról vagy a Felföld jéggel borított Grímsvötnjéről van szó, nem derül ki, de Izland a bolygó egyik legaktívabb vulkáni régiója, ahol átlagban négyévente tör ki vulkán. Igaz, ezek egyikét sem keresem majd fel, de ha éppen nem filmeket nézek az Izlandi Egyetem mozikomplexumában, a Háskólabíóban vagy az alapvetően művészfilmeket, régi klasszikusokat vetítő Bíó Paradísóban, a szakmai programok és a fesztiválhoz kötődő könnyűzenei koncertek mellett különböző kirándulásokra visznek bennünket vendéglátóink.

A konferencia- és panelbeszélgetések helyszínéül szolgáló – mintegy negyven madárfajnak otthont adó tóra épült – városházáról indult reykjavíki városnéző túrán barátságos, „mindenki-ismeri-a-másikat” jellegű kisvárosi hangulat fogad. Nemcsak azért, mert idegenvezetőnk, a sünszerű, fanyar humorú videójáték-fejlesztő mindenkit és mindent ismer a világ legészakibb fővárosában (a 376 ezres lakosság harmada itt él), hanem azért is, mert valóban kisvárosról beszélünk, ahol kevés az igazán magas épület (az épületek többsége hullámlemezből készült és baromi színesre festett), viszont egy sor izgalmas, jobbára underground hangulatú kávézó, bár, művészeti galéria és kiállítóhely leselkedik a gyanútlan utazóra. Másfél órás sétánk alatt útba ejtjük az Austurvöllurt, az első viking telepes, Ingólfur Arnarson egykori szénamezőjét, ahol nemcsak a honfoglalóról, hanem Jón Sigurðssonról, a dánok elleni függetlenségi mozgalom vezéralakjáról is megemlékezünk. Születésének június 17-i napja Izland nemzeti ünnepe, magyarázza útikalauzunk, miközben felpillantok a szikrázó napsütésben a fémszoborra, majd onnan a vele szemben álló Althingra, az izlandi törvényhozás épületére. A parlamenthez képest meglehetősen kicsi, a parányi szigethez képest viszont teljesen reális méretekkel rendelkező épületet 1880–1881 között építették a közgyűlés számára, napjainkban hatvanhárom képviselő ül benne – ha magukat Európa első női többségű parlamentjének még nem nevezhetik, azért meglehetősen sok köztük a nő és a fiatal. (A Harvardon tanuló Gunnhildur F. Hallgrímsdóttir az év elején, 19 évesen lett a szigetország történetének legfiatalabb parlamenti képviselője, igaz, csak két napig helyettesíthette lebetegedett kalózpárti társát, Björn Leví Gunnarssont.)

Reykjavík evangélikus székesegyháza mellett csak elrohanunk, ami annak fényében, hogy noha I. Olaf norvég király regnálásának vége óta – idestova ezer éve – Izland államvallása az evangélikus kereszténység, a szigetlakók nem túlzottan gyakorolják hitüket, egyáltalán nem meglepő. Meg aztán a mintegy 75 méter magas Hallgrímskirkja, az ország legnagyobb temploma és legmagasabb épülete úgyis sokkalta impozánsabb. Jó, nyilván az sem egy Sagrada Família, bár, ami azt illeti, engem soha nem tudott annyira lenyűgözni a barcelonai csodatemplom, mint például a zaragozai Oszlopos Boldogasszony-székesegyház vagy a burgosi Szűz Mária-katedrális, másrészt azért mégiscsak egy masszív betontömbről beszélünk. Persze, így is zsúfolásig van turistákkal, már amennyire beszélhetünk számottevő látogatóról egy sivár vidéken.

A turisztikai csomópontnak számító fővárosban évente százezrek landolnak, jelentős ökológiai lábnyomot hagyva. Ezt az akaratlan pusztítást ellensúlyozva Benedikt Erlingsson izlandi rendező úgy döntött, hogy a Reykjavíki Nemzetközi Filmfesztivál újságíró és filmes vendégeivel facsemetéket fog ültettetni a fővárostól mintegy 20 km-re található Heiðmörk dombjaira, ahol néhány év múlva már a RIFF önálló erdeje várja a kirándulni vágyókat. (2022-ben mintegy hatmillió fát ültettek el Izlandon, ahol már a középkori vikingek olyan fajta erdőírtást végeztek, amelyre még az amazóniai esőerdő pusztítói is felkapnák a fejüket.)

Katartikus élmények

Reykjavík régi és új kikötői körül számtalan múzeumba betérhetünk, már ha nem akarunk bálnalesre vagy madárnéző kirándulásokra befizetni (bár az alapvetően gejzírnéző körút, a gleccserek gyalogos és motorosszánnal történő megközelítése vagy a sarki/északi fény-nézőtúra is sok lehetőséggel kecsegtet), és ha a város peremén kanyargó sétány és kerékpárút sem hoz minket különösebb lázba. Akármilyen kecsegtetőek az állatnéző hajótúrák, két egészen másfajta vizuális élményre fizetek be: az Íslenski Barinn étteremben bálnahúst fogok enni, majd felkeresem a híres-neves Izlandi Péniszmúzeumot. A bálnauszonyból készített grillhús egészen kellemes, amit még a remulád mártás sem tud elrontani (az ecetes uborka, a hagymakarikák és petrezselyem jól passzol hozzá).

Annál zavarba ejtőbb a tudat, hogy a bálnahúst éppen A Taste of a Whale című, a Feröer szigeteki bálnavadászatról szóló, relevációs hatással bíró dokumentumfilm premierje, majd a vetítést követő elmélyült – politikusok és aktivisták részvételével tartott – panelbeszélgetés után kívántam meg. Persze, a témát illetően továbbra sem rendelkezem kiforrott véleménnyel, mert egyrészt valóban brutális, ahogyan évi átlagban mintegy hétszáz nagy delfint leölnek a Dániához tartozó zátonyon (tavaly véletlenül a dupláját, ami akkora nemzetközi felháborodást eredményezett, hogy a kormány új vadászati kvótát határozott meg), másrészt nem várhatjuk el egy olyan nemzettől, hogy egy csapásra hagyjon fel a kultúrája egyik támpillérét jelentő ezeréves szokással, amelynek tagjai nem tudják elképzelni, hogy máshol éljenek, mint a nagyvárosok nélküli, hegyekkel és tengerrel tűzdelt földnyelvükön, és akkor a fenntarthatóságról még nem esett szó. Na de hogy milyen az íze a bálnahúsnak? Bizton állítom: nem jobb a marhahúsnál, de abban lehet valami, hogy talán hasonlít az olyan marhahús ízéhez, amit a tengerben pácoltak.

Kéretik megkapaszkodni, mert amikor azt írom, hogy valóban katartikus hatással volt rám a péniszmúzeumban tett látogatásom, nem viccelek. A fallikus élmények tárházát Sigurður Hjartarson főiskolai tornatanár álmodta meg 1974-ben, amikor valaki bikacsököt ajándékozott neki, amin a későbbi múzeumalapító nem rendülhetett meg, hiszen a közelmúltban lakcímet váltott intézmény falán arról ír, hogy gyermekkora nyarait rendszeresen töltötte vidéken, ahol a hímállat péniszét ostorként használta az állatok terelésére. A pozitív fogadtatás képzetét erősíti annak ténye is, hogy az emlékezetes évtől gyűjteni kezdte a különböző állatok péniszét, és bár a gyűjtés lassan haladt, ’80-ra már tizenhárom hímvesszőt zsebelt be, négyet bálnától, kilencet szárazföldi emlősöktől. Amikor ’97-ben megnyílt a múzeum Reykjavíkban, már hatvankét darabos gyűjteménnyel rendelkezett. 2004-ben a feleségével Húsavíkba, az öreg kontinens bálnalescentrumába költöztek, és természetes, hogy a múzeum is velük tartott. Egészen 2011-ig kellett várni arra, hogy a péniszkollekció visszatérjen a fővárosba, amikor is megérkezett az első emberi pénisz a gyűjteménybe (már van több), s az ötletgazda fia, Hjörtur Gísli Sigurðsson vette át az intézmény direktori feladatait. Miután sorra veszünk számtalan pénisz alakú fa- és kőtárgyat, elmélázunk a pekingi olimpián bronzérmes izlandi kézilabdacsapat játékosainak Þorgerður Sigurðardóttir által megálmodott bronzpéniszein, megcsodáljuk a csodakanca, Hjörtur méretes szerszámát, elszörnyedünk a sóval, zsályával, bazsalikommal, kakukkfűvel, kaporral, szerecsendióval, rozmaringgal, oregánóval és majoránnával ízesített lópéniszszeleteken és a házi patkány alig egycentis vagy a közönséges macska kétcentis falloszán, még távozáskor szembe találjuk magunkat Jimi Hendrix erekciós péniszének gipszkartonmásával, amelyet alkotója, Cynthia Plaster Caster adományozott a műcsarnoknak.

Váratlan találkozás

Izlandon nem véletlenül vannak combos nyugat-európai árak, az elmúlt évtizedekben minden szempontból robbanásszerűen fejlődő szigetország lakossága ugyanis nagyon összetartó, lelkiismeretes és barátságos, miközben náluk előítélet-mentesebb társadalomban még nem fordultam meg. Igaz, egy Reykjavík-méretű vagy annál nyüzsgőbb vidéki kisvárosban nem csoda, hogy mindenki elfogadó, hiszen tulajdonképpen mindenki ismeri egymást. A rokoni kapcsolatok sűrű előfordulásából Guðni Th. Jóhannesson izlandi elnök is humorelemet farigcsál, amikor tósztot mond a RIFF szervezői és vendégei számára az álftanesi elnöki palotában rendezett fogadáson. A mesebeli világban, ahol az éghajlat kifejezetten enyhe ahhoz képest, hogy az északi sarkkör közelében fekszik, „mindenki egy kattintásra” van a másiktól, emlékeztet, arra utalva, hogy Izlandon már tíz éve randiapplikáció segít a vérfertőzés elkerülésében. (Ugyanerről beszél a fesztivál diákzsűrijének tagja, az irodalomszakos Júlía, aki csak alapos körültekintéssel mond igent egy randira, mert elég kellemetlen tud lenni, ha a volt párjait vagy a kikosarazott srácokat napról napra viszontlátja a Laugaveguren, a főutcán.) Igaz, Jóhannesson elnök úrral, aki civilben történelemprofesszor, csak néhány szót válthatok (félig-meddig viccesen megjegyzi, hogy mennyire hiányzik neki, hogy nem töltheti minden idejét a könyvtárban), hetvenkilenc éves elődjét, Ólafur Ragnar Grímssont pedig csak egy pódiumbeszélgetésen hallom, sokakkal megismerkedek az ötnapos tartózkodásom alatt – köztük olyan feltörekvő izlandi színésznőkkel, mint Hera Hilmar és olyan sztárokkal, mint amilyen a fesztivál díszvendége, a spanyol Rossy de Palma, aki az életben pont annyira menő, mint Almodóvar-hősnőként.

Írom mindezt úgy, hogy a legnagyobb élményt nemcsak a főváros­közeli hang- és filmstúdiókban és hollywoodi és európai produkciók forgatási helyszínein, de még csak nem is a Sky Lagoon – óceánra néző víztükrű – termálfürdőben tett vizitem szolgáltatja, hanem a város egyik felkapott könyvesboltjában tett villámlátogatásom, ahol Ata Kando néz a szemembe. Igen, a magyar származású holland fotóművész, aki 2017-ben, 104 évesen hunyt el, és akit személyesen ismerhettem. Hidegrázó élmény, még akkor is, ha csak Sigurlín Bjarney Gísladóttir új, Solrún című regényének borítójáról van szó.