Ismerős élethelyzetek lavinája

Ha hozzám hasonlóan önök sem hallották volna még az „érzékenyjáték” műfaji megjelölést, ne szégyenkezzenek. Egyrészt, mert egy régi, elfeledett zsánerről van szó, ami mostanában tér vissza, másrészt a négy szereplő sem szégyenkezik: kiborítják a bilit. Feltárják titkaikat, kivesézik a másik nemet, olyan tabutémákkal foglalkoznak bő egy órán keresztül az Ásó, kapa meg a nagy! című előadásban, amelyeket egyszerre ijesztő, furcsa és felszabadító színpadon látni.

Ijesztő, mert rádöbbenhetünk, hogy neveltetésünk, családi hátterünk, a mocskos anyagiak, „a falu szája” és sok egyéb tényező befolyásolja legfontosabb döntéseinket. Furcsa, mert a privát szféránkba mászik bele ez az előadás. És felszabadító, mert ez a szembesülés egyáltalán nem fájdalmas, sőt, egyenesen kacagtató. Lehet persze, hogy kínunkban kacagunk, de ez teljesen normális.

Az érzékenyítés működik, minden poénnál mások kacagnak fel a nézőtéren. Mert őket pont az a bizonyos mondat vagy gesztus találta szíven. De vajon hogyan kell ilyen darabot írni? Ez a kérdés persze nem feltétlenül érdekeli a publikumot, esetünkben azonban az alkotók hangsúlyozzák, hogy a négy színésznő improvizációiból szőtte össze a jeleneteket a szerző, Kuklis Katalin, aki szerényen csak dramaturgnak titulálja magát. Ő egy független színházcsináló, a Vekker Műhely oszlopos tagja, akit legutóbb (még a Covid előtti időkben) akkor láttam akcióban, amikor hallássérült kiskamaszként próbált beilleszkedni az osztályközösségbe egy diákoknak szóló színházi nevelési előadásban (Ne csukd be a szemed!), amely után a szereplők megvitatták a helyzeteket az ifjú nézőkkel.

Ez a mostani, az Ásó, kapa meg a nagy! viszont szigorúan felnőtteknek szól. És szinte sajnáltam, hogy nem követte a „szokásos” kivesézés. Ezt az is alátámasztja, hogy a közönség nem nagyon akart oszolni a komáromi RÉV-ben tartott, sorrendben második előadás után. Az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek sokáig, mert hát volt miről…

Az előadás négy szereplője Bandor Éva, Holocsy Krisztina, Hostomský Fanni és Romada Rakottyay Katalin, vagyis három profi színésznő és egy amatőr, de már-már legendás független színházcsináló, aki szépen felzárkózott a többiekhez, észre sem venni, hogy nem egyetemen tanulta a szakmát.

A komáromi Gurigongo Symposium 2007-ben alakult, céljuk „katalizátorként működni a szlovákiai – főként, de nem kizárólag – magyar kulturális életben, példaértékűnek, közízlés- és véleményformálónak szánt programokon keresztül” – áll az önmeghatározásban, amely úgy folytatódik, hogy nem kívánnak már meglévő és jól működő szervezetekkel, rendezvényekkel konkurálni, sokkal inkább azok mellett – esetleg együttműködve – szeretnék gazdagítani a palettát. Kezdetben a Jókai Napok off-programjait biztosították (kultúrkommandó, felolvasószínház, 5 perc hírnév, zokniszínház), ők hívták életre az Imprófesztet, több rádiós hangjáték fűződik a nevükhöz, és égiszük alatt működik a Vekker Műhely, amely az iskolákba visz fontos témákat boncolgató előadásokat.

Projektjeikben eddig is részt vett pár hivatásos színész, de tudomásom szerint ez az első olyan előadásuk, amelyben ők dominálnak. Nem véletlenül, hiszen az Ásó, kapa meg a nagy! című darabhoz kell a profizmus. A pör-gős jelenetek ugyanis hógolyóból lavinává állnak össze a végére. Különböző korú nők osztják meg érzéseiket egymással, ki-ki máshol tart az életében, de egyformán tele vannak frusztrációval, megválaszolatlan kérdésekkel, szabadságvággyal és korlátokkal. A legfiatalabb az esküvőjét szervezi, de nem biztos benne, hogy megtalálta az igazit. Vagy csak a kolléganői gerjesztik benne a bizonytalanságot? Nos, a szinglik, a boldogtalan házasságban élők és az elváltak sem feltétlenül akarnak rosszat a menyasszonyoknak, de egyrészt saját magukból indulnak ki, másrészt egymás előtt is okosaknak akarnak látszani.

A társadalmi konvenciók, a divatos foglalkozások (arcjóga, életvezetési tanácsadás), a munkahelyi pletykák is teret kapnak, de még azt a színházi trendet is sikerül kifigurázni, hogy manapság szinte muszáj dalra fakadniuk a szereplőknek. A remek betétdalokért Hostomský Fanninak jár az elismerés, akiről a beavatottak már tudják, mekkora zenei tehetség, a többiek meg most fogják megtudni.

Az előadást a magyarországi Romankovics Edit rendezte, neki köszönhető, hogy a példázatszerű jelenetek kerek egésszé állnak össze, és az előadás tele van olyan apró nüanszokkal, amelyek látvány szempontjából is emlékezetessé teszik. A két jelmeztervező, Huszanyik Éva és Rostás Zoltán szintén magyarországi, a ruhák szépen jellemzik viselőjüket, hozzátesznek a karakterekhez, és mivel sok az átöltözés, praktikusak is – egy pillanat alatt fel- és le lehet kapni őket.

A színészek pedig végig parádéznak. Ahogy Bandor Éva kétségbeesetten könyörög partnerének, hogy ne hagyja el, ahogy Holocsy Krisztina a céges bulin elmeséli, miként került intim helyzetbe a főnökkel, ahogy Romada Rakottyay Katalin rezignáltan közli édesanyjával, hogy el fog válni – nem azért, mert van valakije, a férjének sincs, csak egyszerűen jobb lesz így –, vagy ahogy Hostomský Fanni isteni jelért fohászkodik azzal kapcsolatban, hogy jól választott-e férjet – nos, ezek a pillanatok örökre megmaradnak bennem.

A szívre és az agyra egyaránt hat ez az érzékenyjáték. Csak remélni tudom, hogy minél több helyre eljut, hogy sokan kíváncsiak lesznek rá, és hogy a kultúrházak programszervezői egymást túllicitálva versengnek majd érte. Mert ahogy a nóta is mondja: Ezt egy életen át kell játszani.