Írónők a pult mögött

JUHÁSZ KATALIN

A fiatal kezdők már nem költenek nyomdára, az interneten nyomulnak. Gyakorlatilag bárki befuthat, ha felfigyel rá egy kiadó. Az olvasók pedig azonnal lájkolhatják és véleményezhetik a műveket.

Becslések szerint körülbelül kétezer író lehet ma Magyarországon. Ha csak a pénzért dolgoznának, biztosan nem lennének ennyien. A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának jelenleg 121 tagja van (persze nem kötelező belépni a szervezetbe, és nem is mindenkit vesznek be). A lakosság számát tekintve tehát az arány nagyjából megfelel a magyarországinak. Nálunk viszont nem lehet megszervezni az Ünnepi Könyvhéthez hasonló gigarendezvényt, legalábbis az eddigi szlovmagyar próbálkozások felemás eredménnyel végződtek. A Vörösmarty térre ugyanis nyolcvan–száz kilométeres körzetből is elutaznak a könyvbarátok. Egyrészt a csábító árengedmények miatt, másrészt a programok és a hangulat miatt.

A látogatók számát tekintve és a könyvkiadók visszajelzései alapján az elmúlt évek legsikeresebb könyves rendezvénye volt a hétfőn zárult 84. Ünnepi Könyvhét. A beharangozott 345 újdonsághoz nyugodtan hozzászámolhatjuk az áprilisi Könyvfesztiválra megjelent köteteket is, bár az a mustra elsősorban a világirodalomra fókuszál. A magyar szerzők áprilisra időzített művei viszont épp június elejére kerülnek be a köztudatba, úgyhogy szerintem ők jobban járnak, mint azok a kollégáik, akiknek a kötetéről csak a napokban jelentek meg az első kritikák.

Ilyen „áprilisi szerző” volt idén Háy János is, aki a mostani mustrát megnyitotta. Beszéde inkább modern mese volt A morzsamagyarok hazája címmel. Röviden összefoglalva: vannak a flamand magyarok és a vallon magyarok, de vajon hova álljanak a belga magyarok, hol az ő hazájuk? A pesszimistán induló szövegből szép tanulság kerekedik ki: a haza nem a magasban van, hanem a könyvekben. És ez egy nagy, tágas haza, amelyet senki nem vehet el tőlünk, olvasóktól.

A magyar irodalom szereplői minden évben előállnak pár szokatlan, formabontó akcióval. Tavaly például bevált az „írók könyvet árulnak a kiadók standjánál”-ötlet, ezért idén is megvalósult: ezúttal nőket állítottak a pult mögé, név szerint Szilágyi Zsófia irodalomtörténészt, Tóth Krisztinát és az irodalmi szupersztárnak számító Karafiáth Orsolyát. A másik „jó buli” a slam poetry est volt, ahol a költők rapperként próbálhattak szerencsét, az olvasóközönség legnagyobb örömére. De ha kellett, hangszert is ragadtak az irodalmárok, Grecsó Krisztiánról például köztudott, hogy jól gitározik és szeret is szerepelni. Ez a habitus, úgy tűnik, elengedhetetlen manapság az ismertséghez. Az irodalmárok többé nem zárkózhatnak be az elefántcsont-toronyba és nem mondogathatják, hogy fügyülnek az olvasóra, mert nekik kizárólag a szűk szakma véleménye számít.

A legjobb – bár kissé extrém – példa erre Nagy Bandó András, a humoristából lett író, aki saját magát menedzseli, minden évben ott árulja könyveit egy kis asztalkánál, és lyukat beszél a nézelődők hasába. Fáradhatatlanul magyaráz, azonnal letegeződik a potenciális vásárlóval, megvitatja vele az élet dolgait. Szemtanúja voltam például annak a jelenetnek, amikor egy külföldi turistával vetette meg az egyik gyerekkönyvét, a szép illusztrációkra hivatkozva. Ráadásul úgy, hogy nem beszél semmilyen idegen nyelven...