Irodalom és te(ket)ória

Komárom. Február 9-én, a szlovákiai magyar doktoranduszok és fiatal kutatók második révkomáromi találkozójának keretében (a Kempelen Farkas Társaság szervezésében) került sor az Irodalom és te(ket)ória címmel megrendezett irodalomtudományi tanácskozásra, melyen a hazai fiatal irodalomtudósokat tömörítő Sambucus Irodalomtudományi Társaság tagjai, valamint pécsi, budapesti és erdélyi vendégelőadók vettek részt. Rácz I. Péter irodalom és elmélet szétválasztásának kérdéséről beszélt, felvázolva annak történeti kontextusát is, rámutatott például a hermeneutika megítélésének problematikus voltára. A dekonstrukció és a recepcióesztétika egymásnak uszítása szintén nem alakíthatott ki igazán termékeny elméleti dialógust. Dániel Mónika a szerzői funkciót problematizálta újfent, erőteljesen koncentrálva a női írás kérdéskörére, majd Kemenes Géfin László kapcsán fejtette ki véleményét elmélet és szépírás sajátos összhangjáról. Keserű József a holokauszt irodalmi tematizálásának lehetőségeiről értekezett az esztétikai megformálhatóság, a szemtanúi hitelesség, a dokumentarista szemlélet, a fiktivitás és a hitelesség olvasói, illetve szerzői elvárásait véve számba. A regény stilizált valósága és a történelem árnyéka közt feszülő sajátos elvárásrendszerek meglehetősen elbizonytalaníthatják a befogadói és értelmezői pozíciókat, ezért csak az implikált szerző beiktatásával véli megválaszolhatónak a kérdéskomplexumot. Benyovszky Krisztián, a konferencia moderátora, vitavezetője Rácz I. Péterhez hasonlóan, a teória Szküllája és az irodalom Kharübdisze közt hánykódó kortárs szépírás lehetőségeit kutatta. Különféle együttélés, illetve kölcsönösség-teóriák vázolása után megállapította, hogy a fogalmi diskurzus regiszterében rejlő rigiditás feloldásának lehetőségét az (Odorics Ferenc terminusával élve) úgynevezett regiszterkeverő beszédmód oldhatja fel. Mester Béla Szilágyi István Hollóidő című fiktív (?) történelmi térben játszódó regényét mutatta be hangsúlyozva a szereplők rideg világbavetettségét. Németh Zoltán Platón lakomájából Arisztophanész híres meséjét parodizálva az egykor egy testként funkcionáló nemekről, sajátos szónoklatot tartott arról, hogy a szöveg eredetileg, az aranykorban az emberben volt, azaz a szövegemberben zajlott az olvasás és az interpretáció, szövegük és olvasásuk egyaránt belső volt, ma viszont már csakis Erószra számíthatunk, hogy a részek közti vonzalmat a megismerés segítségével fenntartsa, és helyreállítsa az egykori harmóniát. Itt lépett be Németh rendkívül szórakoztató rendszerébe a szcéna és az obszcéna fogalomegyüttes, a csábítás gesztusa, mely a szöveget jelentéssel, az olvasót pedig identitással ruházza fel. Kocur László rendívül szórakoztató előadása a csehszlovákiai magyar irodalomkritika lehetőségeire összpontosított. Beszélt a politikai kritika kacagtató típusáról, a kritikusról, mint rémről (Fábry Zoltán), a mártír/mazochista kritikusról és a kritikusról mint léggé vált hiányról. Csehy Zoltán a Quattrocento neolatin költészetében megképződő obszcenitásteóriákat vette górcső alá, s kimutatta, miféle (tév)konstrukciókkal vélték igazolhatónak az obszcenitás tudós artikulációit az antikká levés totális bűvöletében élő humanisták. A referenciális olvasat elvetésének teóriáját is feltárta a szöveg-lét és az ún. valós lét határozott szegragációjának catullusi tradíciójában. Polgár Anikó a fordításelmélet paradigmáit kutatva mutatott rá az elsősorban Devecseri Gábor által megalkotott „fordítói kiskáté” tarthatatlanságára, illetve a latin műfordítás nyelvi rezervátumjellegére. Felsorakoztatta az ellenreakciók típusait, valamint árnyalt képet rajzolt a „filológusi” paradigma intézményesüléséről, illetőleg ideológiai alárendeltségéről. Sántha Szilárd Mizser Attila költészetét elemezte a kánonképző mechanizmusok tükrében, kiemelve versnyelve sajátosságait, a szonettforma egy sikeres artikulációjának továbbviteli lehetőségeit. H. Nagy Péter az Ady-recepció kortárs alakzatairól beszélt, az Ady-kánon változásairól, arról a folyamatról, ahogy Ady lírája Kovács András Ferenc költészetében újradinamizálódott, vagyis arról, ahogy Ady „olvas”. Az előadások szerkesztett változatai a Kalligramban látnak majd napvilágot. (-cs-)