Irgalmatlan erőszakfolyam

Attól izgalmas ennek a thrillernek a képi világa, hogy jelenetei úgy épülnek egymásra, mintha az operatőr a vágóval együtt egy jellegzetes ázsiai legyezőt nyitna széjjel, s jelenetről jelenetre elevenednének meg a filmkockákon a legyező kinyíló harmonikalapjainak misztikus rajzai. De nem folyamatosan, ahogy egyes szeleteivel a legyező nyílik ki, s szétnyílva feltárul a kép egésze, hanem igen erőteljesen szétvagdalva mozaikokra. A vágó meredeken, váratlanul tagolja a film kezdő jelenetsorait. A gyors vágások s az epizódok egymásutánisága olyan hatást kelt, hogy az ember azt érezheti, mintha kimaradt volna valami. Ilyen idegesítő előjátékkal készít fel a film a nyers erőszakra, ami aztán kőkeményen zúdul a nézőre.

A Csak Isten bocsáthat meg töményen az erőszakról szól. Cselekménye mindössze annyi, hogy a kábítószer-kereskedő Julien gyilkosság miatt elmenekült Amerikából, Bangkokban telepedett le, ahol bátyjával, Billyvel egy thai bokszklubot üzemeltet drogügyletei elfedésére. Billy megerőszakol és megöl egy prostituáltat. Bosszúból Billyt is meggyilkolják. Ekkor jelenik meg a színen a kegyetlenül durva Jenna, a fiúk anyja, és ragaszkodik hozzá, hogy Julien elégtételt vegyen testvére gyilkosán. Csakhogy az ügyben az, a magát Istennek képzelő civil ruhás rendőr hivatott igazságot szolgáltatni, aki a bűnösöket úgy bünteti, hogy szamurájkarddal levágja a kezüket. A film azt követi nyomon, hogy az ügyben a rendőr hány bőnösnek bocsát meg, és hánynak vágja le a kezét. Ha a kíméletlen erőszak láttán a nézőnek még van ereje izgulni, akkor Julien kezéért drukkolhat.

Nicolas Winding Refn előző filmjét, a Drive – Gázt! címűt, amely 2011-ben megkapta a legjobb rendezés díját Cannes-ban, kultuszfilmként emlegetik. Nem véletlen, hogy a rendező új munkája az idei cannes-i mustra egyik leginkább várt mozgóképe volt. De csalódást okozott. A sajtóvetítésen az újságírók egy része kifütyülte. A Drive – Gázt! főszerepét alakító Ryan Gosling (sokan az ifjú tehetség eddigi legnagyobb színészi „dobásának” tartják Drive-beli alakítását) ebben a filmben is viszi a prímet, nem vonult fel a vörös szőnyegen, filmforgatásra hivatkozva maradt távol.

A film szlovákiai bemutatójának felvezetőjeként hangzott el, hogy Nicolas Winding Refn filmje olyan pornó, amelynek nem az erotika a tárgya, hanem az erőszak. E minősítés az alapján fogalmazódhatott meg, hogy a cannes-i bemutatón Nicolas Winding Refn azt nyilatkozta: úgy dolgozik, mint egy „pornófilmes”. Kijelentését azzal bővítette ki, hogy: „az számít, ami felizgat”. „Nem tekintem magam erőszakos személyiségnek, hanem az erőszakos képeket mutatom meg, és nem tudom megmagyarázni, honnan jön ez” – mondta.

A film eleji tördelt-szaggatott jelenetek, amelyek igazából nem folynak egymásba, szinte követhetetlenek. A képi komponens nyújthat némi „felizgulást” a szemnek. Lenyűgöző a látvány, amit a bangkoki helyszínek nyújtanak. Ehhez hozzájárul az a kreativitás, ahogy például a Jennát alakító Kristin Scott Thomast öltöztetik. Elegáns ruhái beleilleszkednek a háttérbe. Az egyes jelenetek képei olyanok, mint a festmények.

Az élvezettel közvetített erőszakot, azt, aminek „felizgulást” kellene hoznia, lehet talán szeretni, de inkább nem. Még filmen sem. Iyen tálalásban sem. Annak felmérésére jó ez a film, hogy az ember meddig bírja az erőszak vásznon tálalt mind brutálisabb aktusait.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"113098","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]