Interjú Mokos Attilával

Hetekkel a januári bemutató után, gondolom, már fel tudja mérni, milyen hatással van az életére, pályájának jelenlegi szakaszára az Egy fájó szív nyugalma?

Fáradt vagyok. Felpezsdült az élet körülöttem. A bemutató óta rengeteg interjút adtam. Őszintén bevallom: még a legmerészebb álmaimban sem reméltem, hogy egyszer ekkora lehetőséget kapok szlovák filmben. Nem hittem soha, hogy ilyen jellegű alkotásban játszhatom, hogy jön majd egy szlovák rendező, aki ilyen nagy horderejű szerepet, egy ilyen bonyolult lelki világú „hegylakót” bíz rám. De a történet kicsengése is váratlanul ért. A film fogadtatása, a bemutató óta tartó ünneplés. Erre sem voltam felkészülve. Nem szeretném, ha kérkedésnek tűnne, de ez engem tényleg sokkol. Meglepett. Valahogy nem is tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Az elismerés természetesen jólesik, mind a szakma, mind a közönség részéről, de az ünneplésbe is bele tud fáradni az ember. Igazság szerint már nem is akarok foglalkozni ezzel. Azt mondom: gyerünk tovább, jöjjön a következő feladat! Várom, mikor beszélhetek múlt időben minderről.

Lépjünk akkor vissza a „múltba”. Miért mondta az előbb, hogy „még a legmerészebb álmaimban sem reméltem, hogy egyszer egy ilyen nagy szerepben állhatok majd kamera elé, ráadásul szlovák filmben”? Egy komáromi színész nem álmodhat arról, hogy egy szlovák rendező benne lássa meg egy nagy ívű történet hősét? A magyar nyelvi közegből, úgy gondolja, még ma sem könnyű nagyobb falathoz jutni szlovák produkcióban?

Bizony nem. Az ember jó ideig reménykedik, aztán már annak is örül, ha egy kisebb szerepre hívják. Amikor Komáromba szerződtem, világosan láttam, hogy ez a helyzet bizonyos korlátokat von maga köré. Tudatosítottam, hogy a filmes lehetőségektől jócskán távol kerültem, és egyetlen vágyam az lett, hogy jó színházi előadások résztvevője lehessek. Mint minden fiatal színészben természetesen bennem is ott volt a vágy, hogy országosan ismert legyek, de tudtam, hogy ezt nem lesz könnyű elérni. Főleg az én habitusommal. A különböző médiákban való szereplés ugyanis meglehetősen távol áll tőlem, és nem akarok megsérteni senkit, de arra sem vágytam, hogy egy tévésorozatban ismerjen meg a közönség. Ezért is érzem most úgy, hogy nagyon megsegítettek fentről, hiszen remek filmmel, egy igazán humánus alkotással ismerhettek meg azok a nézők, akik eddig nem látták, mert nem láthatják a komáromi színház előadásait.

Vladimír Balko, a film rendezője sem ismerte, mégis megtalálta.

Szerencsém volt.

A teljes cikk nyomtatott kiadásunkban olvasható.