Interjú a József Attila-díjas Csehy Zoltánnal

Művészi, irodalomtudósi pályádat számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el eddig. Hol helyeznéd el a többi mellett a legújabb díjadat, a József Attila-díjat?

A díj mondhatni „határtalan” örömet szerzett, a határtalanság örömét, mert megerősített abban a hitben, hogy a magyar irodalom egységes, ugyanakkor sokszínű nyelvi konglomerátum, melynek bármely szegletében születhet figyelemre méltó érték. Arra meg fokozottan büszkének kellene lennünk, hogy az egyik fő értékgóc itt van nálunk, Pozsonyban, és ez nem más, mint a Kalligram Kiadó, hiszen például a szintén díjazott, erdélyi Lövétei Lázár László verskötete is ennél a kiadónál jelent meg. A díj, persze, felelősség is, minőségre és elmélyülésre kötelez, miközben meg is erősít abban, hogy mániákus makacsságomból és szókimondó szakmai szigoromból továbbra se engedjek, miközben önmagammal szemben is a lehető legkritikusabb legyek.

Tavalyi beszélgetésünkkor több művészi tervedről is beszámoltál, amelyek foglalkoztattak. Mi az, amit a terveidből ez alatt a háromnegyed év alatt sikerült megvalósítanod? A költői, a műfordítói vagy az irodalomtudósi énednek van több munkája/elfoglaltsága mostanában?

„Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, / sok új vers, mint sok hangya” – mondhatnám én is Balassi szavaival. Jelenleg éppen egy Webernről szóló epikus karakterű költeményen dolgozom: a zeneszerző 1945. szeptember 15-én, immár a háború befejezése után Mittersillben, ahová családját menekítette a háborús események elől, kiment rágyújtani a teraszra, hogy a házban lévő gyerekeket ne zavarja a dohányfüst. Egy amerikai felderítő pedig lelőtte, mint egy kutyát. Megpróbálom elképzelni a lehetséges gyilkost, azt a folyamatot, ahogy feldolgozza vagy tudatából kiszórja ezt a véres eseményt. Persze, a szövegben ott kavarog Webern zenei előadásainak és műveinek világa, a tizenkettes (utalások a dodekafóniára) és a harmincegyes szám (mindössze ennyi számozott opusa maradt ránk a zeneszerzőnek) misztikája, és egy antik mágikus négyzet bűvös jelképisége is, mellyel az utolsó Webern-előadás zárult. Készülő verskötetem is lényegileg a portré, a maszk és az arc bűvöletében fogan majd, csakhogy most nem a kölcsönzött vagy a felvett identitás izgat, hanem az epikus keretek közt mozgó szereplőteremtés. Mondhatnám azt is, hogy afféle elbeszélő költeményeket gyűjtök majd csokorba Heliogabalus császárról, Pucciniről, a Phaedra-mítosz örök átváltozásairól, a zenei végtelen nyelvbe csempészhetőségéről.
Megjelenés előtt áll továbbá Poggio Bracciolini Elméncségek című anekdotagyűjteményének fordítása is: ez a reneszánsz egyik leghumorosabb könyveként számon tartott alkotás olyan, mintha egypercesekké gyúrnánk át Boccaccio novelláit.
Tudományosan jelenleg a pozsonyi reneszánsz Radéczy-kör költőinek világa foglalkoztat, kivált Istvánffy Miklós latin költeményeinek itáliai holdudvara és az Oláh-kódex versanyaga.

Mikor jelentkezel új kötettel?

Egy-két éven belül, ha elégedett leszek a teljesítményemmel, ha majd úgy ítélem meg, hogy egységes egésszé formáltam a képlékeny anyagot.