„Innen lehetetlen kitörni”

Tavaly a Middlemist Red sikereitől volt hangos a magyar sajtó. Mi is beszámol-tunk arról, hogy egy magyar rockzenekar a világhír küszöbén áll, 182 induló közül ők nyerték a Deezer zenei streamszolgátató tehetségku-tatóját, amelybe országonként egy-egy fiatal zenekart nevez-hettek a helyi szerkesztők. Jövő januárban ők képviselik Magyarországot az Eurosonic szakmai fesztiválon a hollandiai Groningenben.

A franciaországi központú Deezer olyan zenekarok után kutat a nagyvilágban, amelyeknek még nincs lemezszerződésük kiadóval, de egyedi hangzásukkal nemzetközi figyelmet érdemelnek. És úgy tűnt, kincset találtak. Itt azonban valahogy megrekedt a dolog. Erről, és sok minden másról is beszélgettünk a Middlemist Red ritmusszekciójával, Deli Soma basszusgitárossal és Ürögdi Ábel dobossal.

Mi történt veletek az elmúlt tizenkét hónapban?

Ábel: A legfontosabb, hogy megjelent a nagylemezünk tíz új számmal. Novemberben telt házas lemezbemutató koncertünk volt az A38 Hajón. Attól kezdve főleg ezeket a dalokat játszottuk mindenfelé. Márciusban kipróbálhattuk, milyen egy európai turné, idén nyáron pedig végigjártuk az itthoni fesztiválokat. Igaz, hogy ezt tavaly is megtettük, de míg akkor úgy éreztük, csak a Deezer-győzelem miatt hívnak minket, most már úgy tűnik, enélkül is érdekesnek tartják, amit csinálunk. Ennek főleg azért örülünk, mert a magyar sajtó egy kicsit túlhájpolta tavaly ezt a dolgot. Az egyik híroldalon például olyan címmel jelent meg rólunk cikk, hogy „A Middlemist Red lealázta a bolygót”. Ami azért egy kicsit sok volt a jóból....

Soma: Idén mi kaptuk Fonogram-díjat Az év felfedezettje kategóriában. Amikor megnéztük, kik érdemelték ki előttünk ezt az elismerést, azt láttuk, hogy egy éven belül szinte valamennyien eltűntek a színről. Nagyon remélem, hogy mi nem leszünk ennek a szörnyű ómennek a tárgyai.

Milyen mértékben egyengette az utatokat a Deezer a tavalyi győzelmet követően?

Ábel: A franciák, ugyebár, híresen lusták, illetve ráérősek. Májusban nyertük meg a tehetségkutatót, azután szépen elmentek nyaralni. Legalábbis mi nem tudtunk kapcsolatba lépni velük, nem válaszoltak az e-mailjeinkre, amelyekben kérdezgettük, hogy hogyan tovább. Legközelebb szeptemberben jelentkeztek, akkor kezdődtek az egyeztetések. Kíváncsiak voltak például a készülő lemezre. Végül is azt nyertük ezzel az egésszel , hogy felléphettünk a Cannes-i MIDEM fesztiválon, amelynek a Deezer volt az egyik fő támogatója. Egész jó időpontban, a nagyszínpadon játszottunk, és begyűjtöttünk néhány kontaktust, meghívást, amelyek remélhetőleg meghatározzák az elkövetkező időszakot.

Soma: Szóval nem kézzelfogható dolgokat nyertünk, hanem inkább lehetőséget. Illetve, amikor megjelent az albumunk, kitették a főoldalukra, úgyhogy mind a 182 országban láthatták az érdeklődők. Ezt rajtunk kívül csak David Guettával csinálták meg.

Szerintem akkor kellett volna, vagy legalább most kellene valakinek sok pénzt pumpálnia a zenekar külföldi futtatásába. Mert manapság már nem elég, ha valami jó, a jót is el kell tudni adni.

Soma: Erre vonatkozóan meglehetősen vicces történeteink vannak, mert valamiért mindenki azt hiszi, hogy gazdag családi háttérrel rendelkezünk, pénzes szülők, rokonok támogatnak minket. Sok hírportálon kaptuk meg ezt kommentek formájában. Nos, az igazság az, hogy mi vagyunk a világ legcsóróbb zenekara! Annyit azért megtettünk, hogy az elmúlt egy-két évben keresett pénzt nem szórtuk el hülyeségekre, hanem szépen visszaforgattuk a zenekarba. Ezért vannak most olyan hangszereink és erősítőink, amelyekkel jól meg tudunk szólalni.

Ábel: Szerintem innen, Magyarországról lehetetlen kitörni a világba. Illetve, ha nemzetközi sikereket akarsz elérni, egyszerűen nem irányíthatod itthonról a karrieredet. Annyira szeparálva van az ország, hogy ehhez muszáj székhelyet váltani. Nem az a kérdés, hogy be tud-e futni egy magyar zenekar, hanem az, hogy egy magyar zenekarnak van-e ereje ahhoz, hogy itthon mindent feladjon, és máshol kezdje újra az egészet.

Ráadásul ti a hatvanas évek pszichedelikus rockzenéjét gondoljátok újra, amit tőlünk nyugatabbra sokan művelnek mostanában, errefelé azonban rétegzenének számít.

Soma: A Kőbányai Zenestúdióban az egyik tanárom gyakran mondogatta, félig viccesen, hogy ha holnap az egész világ elpusztul, akkor Magyarországnak még van harminc éve. Azt hiszem, ebben minden benne van. Ami odakint már mainstreamnek számít, az nálunk még mindig rétegzene. Amióta Kevin Parker az ausztráliai Perth-ből, a maga szűk köréből indulva kirobbantotta a Tame Impala-féle rockzenei forradalmat, azóta ez a stílus a széles tömegek számára is élvezhető lett. És már legalább öt-hat éve jelen van a nemzetközi mainstream-ben. Ebben a régióban azonban továbbra is csak viszonylag szűk körben népszerű. Rólunk például sokan azt hiszik, hogy mi teremtettük meg ezt a stílust, pedig csupán arról van szó, hogy mertünk eggyel nagyobbat lépni, mint mások.

Ábel: Egyszerűen csak a saját zenei ízlésünket követtük, vagyis azt a fajta rockzenét kezdtük el játszani a magunk módján, amit egyébként is szívesen hallgattunk. Nem pedig azt figyeltük, milyenek a trendek a világban, és mi az, ami néhány év múlva esetleg ebbe a régióba is begyűrűzhet. Szóval még csak nem is bátorságnak nevezném ezt a fajta hozzáállást. Inkább valamiféle szabadságnak.