Ihletett és méltóságteljes volt a komáromi István, a király

A felvonultatott táncosok és statiszták számát, a színpad nagyságát, s a díszleteket és technikai megoldásokat tekintve ugyanazt az előadást láthattuk, mint a budapesti Arénában, vagy a szegedi Dóm téren, különbség csak abban a kapcsolatban volt, ami a nézőtér és a színpad között már az elején kialakult. Feszült, néma csendben ülték végig a nézők a kétórás előadást, taps is alig-alig hallatszott, mintha csak attól tartottak volna, megtörik a varázs. Ezt érezték, érezhették A Társulat tagjai is, akik valamennyien úgy jöttek Komáromba, hogy ha csak a töredékét kapják annak a szeretetnek, ami a két felvidéki szereplőnek -Derzsi Gyurinak és Vadkerti Imrének - a döntők során kijutott, már feledhetetlen élményben lesz részük. Nem csalódtak, és nem okoztak csalódást, már a nyitó dallal, a Mondd, te kit választanál cíművel magukkal ragadták a közönséget, és el sem engedték egészen az utolsó meghajlásig. Az előadásnak több ihletett pillanata is volt: ide tartozik Géza temetése, az Oly távol vagy tőlem című dal, a himnikus Szállj fel szabad madár, a táltosok víziói, majd a végén a két vetélytárs csendes kézfogása, de a többi jelenetben is végig megőrizte a feszességét, ritmusát. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy az első és a második felvonás között nem tartottak szünetet, az előadás íve így egy pillanatra sem tört meg.

A magyarországi méltatásokban olvasni lehetett arról, hogy a szereplők előadásról előadásra jobbak, felnőttek a feladathoz, de amit Komáromban nyújtottak, az jóval több volt, mint tisztességes színészet és éneklés, abban szív volt és lélek. Feke Pál mélyen átélt, a felelősség súlya alatt őrlődő Istvánja egyszerre volt ellentéte és tükörképe Vadkerti Imre magabiztos, de mégis vívódó Koppányának. A két főszereplő hangilag is szépen kiegészítette egymást, Feke karcos tenorja, hosszan kitartott hangjai mellett úgy szólt Vadkerti erős, különleges színezetű hangja, mint a megtestesült fenyegetés. Derzsi Gyurinak köszönhetően a főszereplők közé sorakozott fel Asztrik, a főpap is: szép, öblös hangja betöltötte a teret, könyörgés volt benne, alázat, és annak az embernek a magabiztossága, aki közvetlen a Mindenhatóval társalog. Tóth Attila Tordaként nemcsak a fanatizmusával gyakorolt hatást a nézőkre, hanem azzal is, ahogy énekelt - egyegy magas C-nél szinte meghűlt az ereinkben a vér. Varga Lajos Laborca épp ellenkezőleg, vérpezsdítő volt, szinte izzott a levegő a stadionban, amikor a Nem kell olyan Istent énekelte. Fejes Szandra Táltosasszonya kissé elmaradt az eddig hallottaktól, mintha hiányoztak volna a hangjából azok a különleges, bluesos mély vibrációk, de őrületben nála sem volt hiány. A női főszereplők közül Réka nyújtott kiemelkedő teljesítményt, mélyen átélt fájdalma ott volt a hangjában, a szemében, minden rezdülésében. Simon Boglárka Gizellája szemmel láthatóan változott naiv menyasszonyból odaadó, majd kétkedő, féltékeny feleséggé, és végül büszke királynévá. Éder Enikő Saroltja pedig annyira kemény, sőt olykor kegyetlen volt, hogy már-már megsajnáltuk a fiát. Említést érdemel még, ahogy a három főúr egyszerre jelenítette meg a színpadon az emberi gyarlóság valós képét és karikatúráját, és ahogy hármójuk egyike, Kristóf István ebből a szerepből kilépve hitelesen énekelte el a Krónikás dalát.

A darab végig képek és víziók egymást felépítő, kiegészítő és értelmező egységes egésze volt, az egyetlen idegen elem az a jelenet maradt, amikor az udvar népe lufikkal ünnepli Istvánt. Ezt a disszonanciát a történelmi kosztümökkel és miliővel még az a rendezői elgondolás sem tudta tökéletesen megmagyarázni, hogy egy választás utáni bulit látunk, ahol a támogatók benyújtják a számlát. A lufik aztán elszálltak, a komáromi éjszakába, és Felkelt a napunk, amit a közönség már állva énekelt végig a szereplőkkel. Itt nem volt kérdés, hogy a Himnusz alatt állni kell, vagy tüntetve ülni, itt a nézők tudták, hogy amiben részük volt, jóval több színházi élménynél. Ez az előadás esemény volt, élmény és ünnep. Köszönjük. (Vrabec Mária)