István, a király, korunk Bánk bánja

Ez az a mű, amely anno minden harmadik magyar háztartásban megvolt dupla bakelitlemezen, amely generációk zenei ízlését és nemzeti érzelmeit formálta, és amelynek kapcsán ma is keveseket érdekel a kritikusok véleménye. Mert akik eleve szeretik, és a zenét nemzeti érzelmekkel kötik össze, azok bármilyen – akár iskolai – előadásban is lelkesen fogadják. Akik pedig semlegesek (ilyenekből kevés van), azoknak megvannak a saját kritériumaik az értékelést illetően, és ezt szeretném tiszteletben tartani. Úgyhogy csak egy pár apró személyes benyomás következzék most részemről, szigorúan tévénézői szemszögből.

Hatalmas dolognak tartom, hogy az a Novák Péter rendezhette meg a 40 éves jubileumi előadást, aki 1983-ban a Királydombon gyerekként a három úr egyik apródja volt. Igaz, egy pici protekcióval került az előadásba, amelynek édesapja, Novák Ferenc volt a koreográfusa, de a döntés szerencsésnek bizonyult Tata részéről, hiszen az István, a király meghatározó jelentőségű lett Novák Péter életében. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a 30. jubileumi előadáson, amelyet a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutattak be Alföldi Róbert rendezésében, ő játszotta Táltost. Előtte és utána pedig számos magyarországi színházba hívták szereplőnek vagy vendégkoreográfusnak.

Novák Péter szerintem a népi és a modern kultúra mesteri vegyületét hozta létre a jubileumi produkcióban. Ez egy grandiózus, vérprofi munka, amely nélkülözi ugyan az Alföldi-féle bátor kísérletezés igyekezetét, de talán csak azért, mert a lehető legszélesebb néptömegeket szeretné elérni.

A vizuális megoldások rendkívül látványosak, modernek, de nem túlzottan meghökkentőek, vagyis bárki azonnal felfog mindent, amit lát. Művészi szempontból sem lehet belekötni egyetlen jelenetbe sem, a közérthetőség nem ment a minőség rovására. A jelmezek inkább teátrálisak, mint korhűek, ami engem kissé zavart, ám amikor megtudtam, hogy az egyik tévés tehetségkutatóban feltűnt Horányi Juli, aki itt István feleségét, Gizellát alakítja, eredeti szakmáját gyakorolva a jelmeztervezői feladatot is megkapta, már értettem a koncepciót. Ezzel együtt elsősorban az éneklést javaslom Julinak a továbbiakban, annál is inkább, mivel a mesterséges intelligencia hamarosan úgyis az összes jelmeztervezőt idő előtt nyugdíjba küldi.

A Papp László Budapest Sportarénában lesz még pár további előadás, de ezekre csak csodával határos módon lehet jegyet szerezni. Úgyhogy nagy köszönet illeti a magyar közmédiát ezért a nemes gesztusért. (Ha jól emlékszem, ilyesmi – vagyis egy bemutató élő közvetítése – legutóbb az új Nemzeti Színház megnyitóján fordult elő 2002-ben, amikor Az ember tragédiája került színre Szikora János rendezésében). A rendhagyó elrendezés – három színpad, az egyik István, a másik Koppány híveié, illetve egy közös tér – miatt turnéztatni nehezen lehetne ezt az előadást, hacsak nem lebutított formában. Egyes színészeknek nem kellene erőltetniük az éneklést. Az Asztrikot játszó Orosz Ákost karakterszínészként például évek óta imádom, színpadon és filmekben egyaránt, de itt most picit hamis volt. Az erdélyi származású Baritz Gergő, aki Horányi Julihoz hasonlóan szintén egy tévés könnyűzenei tehetségkutatóból kapaszkodott fel valamelyest a magyar középmezőnybe, kissé merész választásnak tűnik számomra Koppány szerepére. A címszereplő Koltai-Nagy Balázs teljesítményével viszont abszolút elégedett vagyok, és a Sámánasszony szerepében is lelkesen fogadtam a bizononyos körökben migránsnak számító Sena Dagadut.

Többet nem is mondok az új változatról, következzék egy kis történelem.

Az István, a király ősbemutatóját a városligeti szánkózódombon (a későbbi Királydombon) tartották 1983. augusztus 18-án, azzal a rendhagyó koncepcióval, hogy a közönség alulról nézze a domboldalon táncoló 200 embert. A Koltay Gábor rendező vezetésével működő filmesek végig mindent rögzítettek. Már a próbákat több ezren nézték a helyszínen, az eredetileg tervezett egyetlen előadásból nyolc lett a hatalmas érdeklődés miatt.

Ma már kevesen tudatosítják, hogy a produkció létrejöttéhez nélkülözhetetlen volt a politikai hozzájárulás, anélkül anno elképzelhetetlen lett volna egy ekkora kaliberű produkció. Szörényiék be is mentek tárgyalni Maróthy Lászlóhoz, a Budapesti Pártbizottság első emberéhez, akit akkoriban Kádár János utódjaként tartottak számon. Ő győzte meg a legfelsőbb pártvezetést arról, hogy itt nincs szó semmiféle lázadásról, ez a mű Kádár János (István) és Nagy Imre (Koppány) konfliktusaként is értelmezhető, amelyben a jó győz a gonosz felett.

Természetesen ez csak egy a lehetséges interpretációk közül. A dramaturgia kedvéért jelentősen feltupírozták a történetet (ami jót tett a darabnak, az István–Koppány ellentét, amely egy nemzet sorsát határozta meg, szépen kidomborodott. Ráadásul a Koppány táborát alkotó rock-sztárok (Nagy Feró, Vikidál Gyula, Deák Bill Gyula) az egykori „fekete bárányok” közül kerültek ki, akiket ugyan 1983-ban már nem igazán üldöztek, hiszen mindhárman megjelentethették lemezeiket, de szerepeltetésük engedélyezése mégis sokat jelentett politikai szempontból.

Az olyan áthallásos dalrészletek is, mint a „Kárpátok gyűrűjéből szállj fel, szabad madár” vagy az „Árpád szabad népe nem tűr meg idegen zabolát” egyértelműen a szovjet megszállást szimbolizálták a hallgatók számára.

Tény, hogy az Egri csillagok című filmet leszámítva semmilyen történelmi eseményünket feldolgozó film, sorozat, tévéalkotás vagy zenemű egészen a mai napig nem tudta megközelíteni a Szörényi–Bródy-féle István, a király rockopera sikerét.

De vajon mi lehet a nagy titok? Talán az, hogy a darab középpontjában a nemzeti szuverenitás problematikája áll? Bródy János szerint: „Ebben a rockoperában súlyosan benne van a magyar történelem egyik legfájóbb konfliktusa, ezért attól félek, hogy ez a darab minden időben aktuális. Számomra a haza és a haladás fogalmának örök szembenállásáról, egymásnak feszüléséről szól… Sokat dicsérték már akkor, de én azt mondtam, ha majd harminc év múlva is emlékeznek rá, akkor elhiszem.”

Nos, ma már talán elhiszi, mert eltelt negyven év, és az István, a király még mindig alapmű.