Ifjúkori szárnycsapások

HORVÁTH GERGŐ

Orson Welles filmrendezői debütálását sokan az 1941-es, mára klasszikussá vált Aranypolgár című filmhez kötik, ez azonban nem teljesen igaz. A rendező első filmjét egy barátjával forgatta 1934-ben, alig tizenkilenc évesen, Hearts of Age címmel. Ez egy nyolcperces paródia, ellentétben a nemrég megtalált második alkotásával, a Too Much Jonhsonnal, mely egy szürreális és rejtélyes alkotás, fenyegető közelképekkel, baljós szimbólumokkal. Meglepő módon első filmje máig fennmaradt, sőt, a legnagyobb videómegosztó portálon meg is tekinthető.

Welles első professzionális filmjét, a Too Much Johnsont három évvel hollywoodi bemutatkozása előtt forgatta. A filmanyag egy 1894-es komédia feldolgozása, melyet Welles 1938-ban a Broadwayn a Mercury Színház azonos című előadásával kívánt bemutatni.

A filmben a Mercury-társulat számos tagja játszott, köztük Joseph Cotten, Arlene Francis, Howard Smith, Edgar Barrier, Mary Wickes és Welles akkori felesége, Virginia Nicholson. A zenét Paul Bowles (a későbbi The Sheltering Sky című, angolszász területen klasszikussá vált regény írója) szerezte, sőt, egyesek úgy vélik, hogy a feltörekvő komikus, Judith Tuvim, a későbbi Judy Holliday is a stáb tagja volt.

A Welles-kutatókat hosszú ideje foglalkoztatta a Too Much Johnson, ami valójában Welles első valódi kísérlete egy olyan film megalkotására, melyhez profi társulat és stáb állt a rendelkezésére. Csakhogy az elmúlt ötven évben nyoma sem volt a filmnek. Welles soha nem fejezte be a nagy mennyiségű felvétel utómunkálatait, és a Mercury Színház műsorának rossz fogadtatása után félretette azt.

1978-ban egy interjúban azt mondta, a film a 60-as években került újra a kezébe spanyolországi házában. „Nem emlékszem, hogy végig ott volt-e egy bőrönd alján, vagy valaki elhozta nekem, de ott volt – emlékeztetett a rendező. „Nagyszerű állapotban volt. Joseph Cotten, a főszereplő káprázatos volt, én pedig elterveztem, hogy megszerkesztem és elküldöm neki születésnapi ajándékként.”

Az a spanyolországi ház később porig égett. A Too Much Johnson, melyet gyúlékony nitrát tekercsre rögzítettek, úgy tűnt, végleg elveszett. A dolgok azonban hirtelen fordulatot vettek. A film előkerült, de nem Spanyolországból, hanem egy olasz hajózási társaság raktárából, ahol vélhetőleg a 70-es évektől pihent. A véletlenek furcsa összjátéka, hogy Pordenone, a város ahol a film előkerült, a Cinemazero otthona is, egy olyan kulturális szervezeté, mely klasszikus filmek vetítésével foglalkozik, és amely minden ősszel a Cineteca del Friulival karöltve némafilmfesztivált szervez. A Cinemazero tagjai hamar rájöttek, hogy kincset találtak, így az alkotást elküldték New Yorkba, ahol biztonságos körülmények között megkezdődhetett a restaurálása.

A film intellekutális hidat képez Welles színházi és filmes karrierje között. Nem csak a két művészeti ág közötti átjárás megértésében segít, hanem megmutatja a pillanatot, amikor Welles beleszeretett a moziba.

Orson Welles a filmezés megszállottja volt. Rengeteget köszönhet az 1920-as évekbeli német expresszionista némafilmeknek, erről sokat elárulnak a filmjeiben látható meredek kameraszögek és a noire-os árnyékok. A hetvenes évek elején a tévében is feltűnt, hogy egy sorozat keretein belül (The Silent Years – A néma évek) bemutassa a klasszikus hollywoodi némafilmeket.

A Too Much Johnson három részből áll, és a klasszikus némafilm-komédia ihlette.

Az egyértelmű filmes ráhatások ellenére a restauráló csapat vezetője, Cherchi Usai azt állítja, hogy „képi szempontból ez egy Orson Welles-film. Egyes kompozíciók lélegzetelállítóan szépek.” A restaurátor a festményekkel rokonítja a filmet: „Inkább pillantás arra, amit Welles csinálni akart, semmit egy kész film. Ennek ellenére a mozi egyik része utal Welles leghíresebb munkájára. A jelenet, melyben több száz doboz és konténer látható, erősen emlékeztet az Aranypolgár utolsó jelenetére” – árulta el Usai. „Úgy néz ki, mint annak a bizonyos jelenetnek a könnyed főpróbája.”

Welles többórányi anyagot forgatott a filmhez, melyet maga vágott egy New York-i hotelszobában, de valamilyen okból soha nem mutatta be. Egyesek úgy vélik, hogy a Mercury Színház plafonja túl alacsony volt, hogy elférjen a projektor, míg mások szerint a színészek túlzott anyagi követelései miatt hiúsult meg a premier. Mindenesetre az előadás fogadtatása nem volt kedvező, a film pedig annak szerves részét képezte volna.

A történet azonban nem itt ért véget, hiszen sokévnyi várakozás után október 9-én egy rangos spanyolországi némafilmfesztiválon (Le Giornate del cinema muto), majd egy héttel később Rochesterben végre bemutatásra kerül a Too Much Johnson. Mindkét vetítést Cherchi Usai kommentálja, akinek célja, hogy pontosan úgy mutassa be a felvételeket, ahogyan azokat megtalálták. A Too Much Johnson vetítései után a film minden bizonnyal az interneten is megtekinthető lesz.