Hűtlenségről egy regénybeli színpadon

Zuzana Šmatláková két kötetet adott ki eddig, az első rövidprózákat tartalmazott (Exit, 2013), a másik pedig a 2019-es Nič sa nestalo című regény, mely felkerült az Anasoft Litera tízes listájára is. A kötet tavaly jelent meg magyarul a hazai Womanpress gondozásában, Izsák-Boda Bianka fordításában. Šmatláková egyébként gyerekeknek is ír, regénye pedig a Ticho & spol. színház előadásához szolgált alapul.

Nem csoda, hiszen a színházi közeg adott. Šmatláková hősnője a színpadon áll, fel- és lekapcsolódó fények kereszttüzében mesél közönségének. Monológja élete olyan eseménye köré épül, melyet utólagosan szeretne megérteni. Boncolgatja a tettéhez vezető körülményeket. Hol romlott el a kapcsolata a férjével? Vajon a múltban kell keresni a probléma gyökereit? Valójában mi is történt? „Semmi sem történt” – állítja a kötet címe, és ez a szókapcsolat a monológ vissza-visszatérő eleme. Pedig dehogynem történt. Főszereplőnket az foglalkoztatja, miért nem érzett – vagy csak nagyon rövid ideig – bűnbánatot azért, amit tett. A „Semmi sem történt” tagadómondat abban az értelemben is működésbe lép, miszerint ha valamiről senki sem tud, akkor nincs jelentősége: „Ha kidől az erdőben egy fa, de nincs ott senki, aki hallja, van attól még hangja?” – kérdezi a főszereplő.

Az előadás egyfajta intuitív performance-ként hat. Vajon előre betanult monológot mond a színésznő, vagy improvizál? Saját magáról mesél, vagy más bőrébe bújik? Ezeket a kérdéseket sokáig nyitva hagyja  a szerző, szándékosan nem jelöli ki a performativitás és a valóság közti határvonalat, amivel izgalmas feszültséget teremt.

Šmatláková bátran kísérletezik, a regényt akár műfajkísérletnek is tekinthetjük. A szöveg java részét a színésznő monológja teszi ki. Ezekbe tömör leírásokat ékel a szerző, melyekből megtudjuk, hogy a színésznő mit csinál éppen a színpadon. Minden egyes mozdulatáról precíz nyelvezettel, érzékletesen számol be a szöveg – kellő pontossággal ahhoz, hogy felismerjük, mikor bújik a színésznő éppen más karakter bőrébe. Az első negyven oldalon az olvasó valójában úgy érzi, mintha egy drámaszöveget olvasna, melyben a monológot tűzdelő leírások egy élénk vizuális fantáziával rendelkező, kissé idegesítő drámaíró utasításai, aki a legapróbb részletet sem hagyja a rendezőre, ne adj’isten a színészre. A szöveg tehát jócskán túllép a hagyományos regény határain – olyannyira, hogy eleinte, míg belerázódunk a ritmusába, kissé kényelmetlenül érezhetjük magunkat –, másrészt azonban nem vedlik át drámává.

Pont az első negyven oldalat követően tisztázódik az olvasóban, hogy a szerző  miért ragaszkodik a regényformához. Ekkor derül fény arra, hogy ezt a történetet valójában nem egy személy, hanem ketten mesélik: a másik a közönség soraiban ül. Valójában már azt is tőle tudjuk, hogy a színésznő mit csinál a színpadon, a monológot tűzdelő leírások is az ő elbeszélésének részei. Vajon ki ő, miért van jelen és miért olyan lényeges az ő szemszöge? Ahogy azt sejthetjük, a szerző fokozatosan avat be minket a kapcsolatba – egy férfi-nő kapcsolatról van szó, amely túllépte a társadalmi normákat –, s míg fokozatosan rakosgatjuk a puzzle-darabokat, a rejtély kulcsát csupán a kötet végén kapjuk kézhez.

A színésznő pedig mesél és játszik. Hol az otthoni kanapéján fekve, hol a játszótéren, hol pedig a terapeutája rendelőjében, mindvégig ugyanazon a színpadon. Egy jó darabig úgy tűnik, hogy „csupán” traumaoldás itt a cél, hogy főszereplőnk túltegye magát azon, amit tesz, hogy megértse ezt az Anna Karenina-létet. A lehetőség, hogy megértse önmagát, azonban mindegyre elillan előle. Mintha figyelemzavarral küszködne: nem tud, vagy nem akar hosszabb ideig egyetlen dologra koncentrálni. Mikor mégis megpróbálná, a virtuális világ zavar be: megszólal a Messenger, hívást jelez a telefonja, vagy ő pötyög – a közösségi oldalakra írt bejegyzéseit osztja meg éppen a közönséggel.

A performance fontos tartozéka a főszereplő mobiltelefonja, egyfajta szimbólumaként annak, hogy mennyire képtelenek vagyunk egymásra odafigyelni, és mennyire kiszolgáltatottá váltunk a közösségi médiáknak. Valós életünk annyira ingerszegény, hogy a virtuális térben keressük az örömforrást. Ebben a világban mindenki kettős életet él, nyomatékosítja a főhősnő – egy kirakatéletet a közösségi médiában és egy valódit, mely gyakorta homlokegyenest ellentétes azzal, amit a Facebookra és az Instagramra aggatott fotók mutatnak. A valós életet a szomorúság, a hiány és a magány érzete határozza meg.

Az olvasó olykor úgy érezheti, hogy vékony a határ a dráma és a szappanopera között, a szöveg azonban végig megmarad kapcsolati drámának. Az anyaság témájával kapcsolatban felmerül egy bizarr hiányérzet, és ezt az érzést a végső csavar sem képes feloldani. Találkozunk mellékszereplőkkel, melyek lehetnének egy picivel árnyaltabban megrajzolva, és jó lenne egy kicsivel többet megtudni a másik fél indítékairól. Mindezek ellenére bőven megéri kézbe venni ezt a könyvet – lebilincselő cselekménye és formai megoldásai miatt egyaránt.

Zuzana Šmatláková: Semmi sem történt. Izsák-Boda Bianka fordítása, Womanpress, 2023.