Húsz arc a politika tükrében

Tíz konzervatív(nak tartott) és tíz liberális(ként ismert) író, rendező, színész és zenész beszél a filmben a rendszerváltásról. Arról, amit az elmúlt harminc év mutat. Diagnózis ez is. Neves művészek társadalompolitikai helyzetjelentése.

Papp Gábor Zsigmond már 2016-ban elkezdte forgatni a filmet. De hogy őt magát milyen életszakaszában érte a rendszerváltás?
„Nagyon érzékeny és nagyon lelkes egyetemista voltam ’89-ben. A történések hatása alatt azt gondoltam, rövid időn belül egy szuper Magyarország fog kialakulni gazdaságilag és társadalmilag egyaránt. Aztán mégis csalódtam a várakozásaimban. Sok kérdésre akartam választ kapni, és ez indított el a film felé. Hogy miért 2016-ban kezdtem el a forgatást? Úgy éreztem, Esterházy Péter fontos igazodási pont lenne egy ilyen filmben, hiszen ő egyébként is az volt az én generációm számára. Mivel húsz évvel korábban portréfilmet készítettem róla, úgy gondoltam, ebben is ő legyen az egyik megszólaló. De akkor ő már nagyon beteg volt. Azt mondta: »Már nincs szuflám, én majd a hiányommal leszek benne a filmedben.« Ez el is indított azon az úton, hogy bár semmiféle támogatást nem kaptam, nekifogtam a munkának. Saját pénzemből kezdtem el forgatni. Esterházyn kívül két olyan tervezett szereplőm volt, aki már túlságosan beteg volt ahhoz, hogy kamera elé ülhessen: Csoóri Sándor és Kocsis Zoltán. És a felvett szereplők közül sem élnek már hárman, Kerényi Imre, Sára Sándor és Konrád György.”

Huszonhárom éves egyetemista volt Papp Gábor Zsigmond a rendszerváltás idején. Bölcsészkarra járt Budapesten, magyar–történelem szakra. 1990 végén egy évre szóló ösztöndíjjal ment ki tanulni Bolognába, történelem szakra. 1993-tól 1996-ig rendező szakon tanult a filmművészeti főiskolán.
„Már amikor Olaszországba utaztam, akkor is voltak jelek, hogy itthon nem egy sétagalopp vár ránk. 1990 márciusában Marosvásárhelyen magyarellenes megmozdulás volt, Sütő Andrásnak kiverték a fél szemét. Történt mindez három hónappal azután, hogy a magyar társadalom teljes mellszélességgel támogatta a romániai forradalmat. Aztán a választások körül is elég sok negatív dolgot láttam 1990 márciusában-áprilisában. Ott már elindult a fasisztázás, kommunistázás, megjelentek a plakátokon a horogkeresztek és a vörös csillagok. 1990 októberében jött a taxis blokád. Nem egész két hónappal később, amikor kimentem Bolognába, már nem éreztem azt, hogy Úristen, paradicsomi állapotokat hagyok itt, és egy sokkal unalmasabb helyre költözöm. Ma sem vagyok jókedvű attól, amit látok és érzek. Pont most, pár nappal ezelőtt olvastam egy interjút a publicista és kutató Babarczy Eszterrel, aki egyetemi társam volt. Azt mondja: nem lehet olyan országban élni, ahol minden második embert gyűlölsz a nézetei miatt. Ez a fajta megosztottság nyilván nem ’89-ben kezdődött, hanem már ezer évvel ezelőtt. Gondoljunk csak István király és Koppány viszályára, a kuruc-labanc harcokra, végig lehet menni az egész magyar történelmen. Csak azt hittük ’89-ben, hogy ennek a szörnyű magyar átoknak vége szakad, összeborulunk és együtt építünk valamit, valami csodálatosat. Azért is csalódott vagyok, hogy ennyire naiv voltam. Sokan voltunk, akik már akkor azt gondoltuk, hogy ’89 gyökeres változást hoz az életünkbe. De Tarr Béla és Röhrig Géza elmondja a filmben, hogy ők azért olyan túl nagy változásokra nem számítottak.”

Alföldi Róbert, Eperjes Károly, Fischer Ádám, Jankovics Marcell, Koncz Zsuzsa, Máté Gábor, Medveczky Ádám, Parti Nagy Lajos, Péterfy Gergely, Spiró György és még mások is megszólalnak a filmben.
„Nem volt kőbe vésett húsz név. Felírtam vagy negyven lehetséges megszólalót. Mivel saját pénzből kezdtem el forgatni, mindig csak egy napot szerveztünk meg konkrétan, és abba három egyórás interjú fért bele, hiszen közben át kellett utazni a város egyik pontjáról a másikra. Csak azok tudták a filmben szereplők teljes névsorát, akik az utolsó napon ültek kamera elé. Akiket az elején kerestünk meg, azok velem együtt nem. Igen, volt olyan, aki nem vállalta a szereplést. Bródy János párja lehetett volna Szörényi Leventének, de azt mondta a menedzsere, készül róla egy egész estét betöltő portréfilm, és nem akarják, hogy más filmben is nyilatkozzon. Blaskó Pétert, a Nemzeti Színház művészét is szerettem volna megszólaltatni. Elsőre el is vállalta, de amikor világossá vált számára, hogy ez ennyire politikai téma, azt mondta, inkább nem, mert az elmúlt tíz évben mindenki csak arról kérdezte, hogy miért nem fogadta el Gyurcsány Ferenc kezéből a Kossuth-díjat. S hogy ő ezt már egy kicsit unja. Ez is akceptálható kifogás volt. Ezzel együtt teljesen elégedett vagyok azokkal a szereplőkkel, akik bekerültek a filmbe. Van köztük nem egy, akit az időhiány vagy a földrajzi távolság miatt nem volt könnyű megszerezni. Örülök, hogy végül őket is láthatja-hallhatja a közönség.”

A film fesztiválvetítése mellett néhány filmklub is bemutatta már a Kettévált országot, és mindenütt nagyon jól fogadták a nézők. Az eredeti, háromszor 50 perces alkotásból készült a 90 perces fesztiválváltozat. Papp Gábor Zsigmond most abban reménykedik, ha a film televíziós képernyőre kerül, akkor a nézők a teljes anyagot láthatják.
„Több kábeltelevíziónak odaadhatnánk ingyen, és boldogan fogadnák, de a leghasznosabb az lenne, ha országos csatornához kerülne a film. A legadekvátabb terepe a közszolgálati televízió lenne.”