Humoristának állt New Yorkban

Első könyve, az Illatos ágyneműk hajtogatója 2006-ban magyar fordításban is megjelent, és napok alatt eltűnt a könyvesboltok kínálatából. Már abban is az olvasók elé tárt néhány fejezetet a világhírű filmrendezővel kötött házasságából. Megismerkedésük, egymásra találásuk és közös életük történetét ugyanazzal az őszinteséggel mesélte el már akkor is, mint most, a legfrissebb kötetében. A Lakkozd rózsaszínre első oldalait négy hónappal a férje halála után kezdte el írni azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ne süppedjen el a gyászban, s ne érezze magát egyedül connecticuti otthonában. „Így lettem önmagam terapeutája” – mondja Martina Formanová, aki már stand up komikus New Yorkban.

Hányszor hallotta a férjétől, amikor belekezdett az első könyvébe, hogy ezt is írd meg, ezt se hagyd ki?

Nagyon sokszor. És pont ezekkel a szavakkal biztatott. Ha valami szórakoztató történt velünk, azonnal szólt, ezt jegyezd fel gyorsan, nehogy elfelejtsd.

Szakmai tanácsot is kapott tőle? Hiszen ő maga is írt, csak éppen forgatókönyveket, és a legjobb társakkal. Élete prágai szakaszában Ivan Passerrel és Jaroslav Papoušekkel, Amerikában Peter Shafferrel és Jean-Claude Carriére-rel.

Rövid legyen és frappáns! Ezt egy életre a fejembe verte. Hogy ügyeljek a poénokra. És hogy minden mondatom hiteles legyen.

Megismerkedésük története is elég sok színben pompázik. Forman, már amerikai állampolgárként, mesterkurzust tart a prágai filmművészeti főiskolán. Lenyűgözve hallgatja őt. A kilencvenes évek első felében New Yorkban keresi őt fel, segítségét kérve a róla szóló diplomamunkájához. S miközben babysitterkedik, vagy egy delicatesse boltban dolgozik, takarítónőként is munkát vállal, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

A Larry Flyntben már az asszisztense voltam. Várandós akkor lettem, amikor az Ember a Holdont rendezte.

Írni itthon kezdett el, a filmművészeti főiskola dramaturg szakos hallgatójaként.

Lélektani regényhez sosem éreztem kedvet. Az nem az én műfajom. Most két játékfilm- és több televíziós forgatókönyvem vár megvalósításra.

Prágában, még mielőtt bekerült volna a legendás FAMU-ra, manökenként, majd Karel Gott és Jiří Korn háttérénekeseként vált ismertté. Divatbemutatókra és fotózásokra hívták. A színészi pálya meg sem fordult a fejében?

Apám gyorsan leintett. Azt mondta, lányom, te olyan magas vagy, hogy nem kapnál jó szerepeket soha. Adtam a véleményére. De a művészi pályától nem tudott volna eltéríteni senki. Annál makacsabb vagyok, mint hogy hagyjam magam lebeszélni arról, amit nagyon akarok. Nem akartam korán kelni, időre munkába menni, és valami lélekölő napi elfoglaltságtól szenvedni. A szabad életforma, a kreatív tevékenység érdekelt. A film rám is mágikus hatással volt. Az íráshoz pedig affinitást éreztem. Az lett az én művészi kifejező formám. De a főiskolán az egyik csoporttársam, Jan Hřebejk vizsgafilmjébe is bekerültem. Később Irena Pavláskovától is kaptam egy kisebb szerepet. Egyébként soha semmit nem kértem számon a sorstól. Született optimista vagyok. Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik velem.

A pandémia sem forgatta fel az életét?

Milos halála teljesen kiütött. Másfél évembe telt, míg összeszedtem magam. Mire újra elkezdtem volna élni, kitört a járvány. Az volt a szerencsém, hogy a fiaim végig mellettem voltak. Hol az egyik, hol a másik, hol mind a ketten. A pandémia első két hónapja nagyon kemény volt. Már a boltba vezető út is olyan akadályok elé állította az embert, hogy azt hittem, élve haza sem jutok. Később aztán fokozatosan enyhültek a szabályok. Andy és Jim egy percig sem engedték, hogy szomorkodjak. Hol társasjátékoztunk, hol filmeket néztünk, de mindig csak vígjátékokat, hol a kedvenc dalaimat hallgattam. És mindennap rakodtam, rendezgettem a dolgaimat. Írtam egy jegyzéket, hogy mi mindent kell elvégeznem, s ha készen voltam vele, áthúztam a papíron, és már a következő feladatra koncentráltam.

A stand up comedy milyen úton köszöntött be a mindennapjaiba?

Az én ötletem volt. Unatkoztam. Beszélhetnékem volt. Szórakoztatni akartam az embereket. Belevágni valami újba, egészen másba, mint amit eddig csináltam. Amerikában a közönség számára teljesen ismeretlen vagyok. Senkinek eszébe nem jut, hogy Milos a férjem volt. Forman, Formanová. Ez a két név két külön világ nekik. Beiratkoztam egy hathetes tanfolyamra, hogy elsajátítsam a műfaj alapjait, megírtam a szövegemet, és kiálltam egy New York-i klubban a közönség elé. Azzal nyugtattam magam, ha jól sikerül, győztem, ha nem, úgyis elfelejtenek. Nem izgultam különösebben. Prágában biztosan agyonidegeskedtem volna magamat. De nagyon remélem, egyszer ennek is eljön az ideje. Hogy csehül adom elő ugyanazt, amit most New Yorkban angolul. Elég tapasztalt vagyok már ahhoz, hogy a kínos helyzeteket is az előnyömre tudjam fordítani. Abból is születhet élvezetes sztori, ha éppen belesülök valamibe.

Rózsaszínre lakkozza a feketét?

Inkább azt mondanám, mindennek a fényesebb oldalát keresem. Nem látom én egyáltalán rózsaszínnek a világot, tudom, hogy rengeteg sebből vérzik, de életfilozófiám, hogy a jóban, a szépben kapaszkodjunk meg. Tehát nem a valóságot akarom átfesteni, épp ellenkezőleg: a minden rosszban van valami jó elvére építek. A nővérem, aki meglehetősen pesszimista alkat, egyszer azon sajnálkozott, hogy milyen rossz lehetett nekem, amikor Mr. és Mrs. Gazdagnál takarítottam. Felemlegette a régi történeteimet, hogy voltak, akik fölényesen, lekezelően viselkedtek velem szemben. Mások, akik a harmadik mondatom után rájöttek, hogy nem beszélem hibátlanul a nyelvet, azt hitték, egy butácska európai suvickolja fényesre a lakásukat. De én akkor is jól éreztem magam. Nem volt rajtam semmiféle társadalmi nyomás. Sokat dolgoztam, néha pokoli fáradt voltam, de munka után kifeküdtem a strandra, és nem volt nálam boldogabb ember Amerikában, mert ott laktam, abban a városban, ahol a legnagyobb sztárok. Nem mintha ott heverésztek volna mellettem a parton, de mégiscsak ott éltem a közelükben, s nekem ez akkor bőven elég volt. Boldognak lenni elhatározás kérdése.

Első könyve, az Illatos ágyneműk hajtogatója népszerű szerzővé avatta. Lefegyverzően szórakoztató a stílusa. Nagy bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy egy olyan kitűnő történetszövő mellett, mint Milos Forman, regényt írjon?

Épp Milos volt az, aki biztatott. Kapcsolatunk legelején megkérdezte tőlem, hogyan képzelem el a jövőt, mit akarok csinálni Amerikában, ha kint maradok. Abban a pillanatban úgy gondoltam, arról kellene beszélnem, hogy forgatókönyvet, színdarabot vagy valami mást fogok írni. De nem ez jött ki a számon. Gyerekeket szeretnék, mondtam, a családomról gondoskodni, háztartást vezeti. Meg is ijedtem, hogy azonnal elmenekül tőlem, hiszen a férfiak zöme megretten, ha a harmadik randin azt hallja a nőtől, hogy családra vágyik. Milos erre azt felelte: szebbet nem is hallhatott volna tőlem. Örült, hogy egészen új színt viszek az életébe. Előttem ugyanis, főleg a színésznők, akikkel együtt élt, szerepet vártak tőle, karrierről álmodtak mellette. S akkor ott állt előtte egy nő, aki őszintén azt mondta, gondoskodni akar róla, és gyerekeket szeretne szülni neki. Kilenc hónaposak voltak az ikreink, amikor összeházasodtunk. Szerencsére Milos addigra már mindent elért, amit egy kivételes tehetségű rendező elérhet a pályán. Már nem fűtötte annyira a munka iránti szenvedély. Arra vágyott, hogy nyugodtan éljen valakivel. Velem és a fiainkkal viszont lett egy új családja. Könyvet írni pedig tényleg úgy kezdtem el, hogy Milos jókat szórakozott a szösszeneteimen. Leírások helyett konkrét sztorikat tettem elé. Az öniróniámat mindig értékelte.

Terápia is lehetett megírni a nyolcadik könyvet, amelyben a legtöbbet mesél Milos Formanról.

Valóban az volt. Fiktív történettel nem is próbálkoztam volna. Csak az igaz élethelyzetekből tudtam meríteni. Azokból, amelyek Miloshoz kötöttek. Azután, hogy elment, sokáig nem találtam a helyemet. Négy hónapig szinte mást sem csináltam, csak valóságshow-kat néztem a tévében. Korábban ilyesmi eszembe sem jutott volna. Ilyen mélyre süllyedtem? – csodálkoztam magamon. De ezek a műsorok tudták elterelni a figyelmemet a saját fájdalmamról. És ahogy elkezdtem írni, egyre több vidám történet bukkant fel az emlékeimből, amelyek tényleg terápiás hatással voltak rám. Csodás dolgokat éltünk meg Milossal az együtt töltött évek során, amiért igazán hálás vagyok a sorsnak. Két korábbi, önéletrajzi ihletésű könyvemben senkit nem említettem meg a hírességek közül, akikhez szoros baráti kapcsolat fűz. Az esküvőnket például Henry Kissingeréknél tartottuk. Jim Carrey-hez és Mia Farrowhoz régi barátság fűz, mégsem beszéltem róluk. Most ennek is eljött az ideje. Büszke vagyok rá, hogy ők is a barátságukba fogadtak, és továbbra is mellettem állnak.

Amerikával mennyire szoros a viszonya?

Amerika sokat formált rajtam. Mivel egészen más világból kerültem ki, a szocialista rendszerből, úgy gondoltam, hazudni nem olyan nagy bűn. Csakhogy az amerikai társadalom nagyon kritikus a hazugságokkal szemben. Gyorsan megtanultam, hogy hazudni szégyen. De alázatra is megtanított az ország. Megérkeztem, mint egy elkényeztetett prágai lány, aztán fogtam a seprűt, a rongyot és a vödröt, és mentem takarítani. Visszatekintve az időben, már azt mondom, örülök, hogy így indultam el a kinti utamon. Végül is ez volt életem egyik legfelszabadultabb időszaka.

S amióta egyedül van, mennyit változott az élete?

Alapjában véve semennyit. Ha Milos lát bennünket a magasból, akkor biztosan örül, hogy a család továbbra is egyben van. Pontosabban: a családot „távollétében” is összetartja.

Közben bizonyára kialakult egy új életritmusa.

Hét közben írok Connecticutben, hétvégén stand upozom New Yorkban. Jan Hřebejk várja már, hogy megkapja tőlem a forgatókönyv végső változatát. A nővéremről és rólam szól a történet. Két cseh nőről, Amerikában.

A szerző a Vasárnap munkatársa