Hopper-festmény és orosz irodalom

Adott egy istenadta tehetség, egy zseni, akinek falják a könyveit. Minden, amit papírra vet, az irodalmi brillírozás. Lev Lvocsics (Matusek Attila) igazi bohém művész. Mikor élete szerelme visszautasítja, öngyilkossággal fenyegetőzik, az írást pedig abbahagyja. Az író élete szerelme történetesen a kiadója, Larissza Dmitrijevna (Hostomský Fanni), aki viszont az irodalmi élet fenegyereke helyett szerkesztőjét, Genagyij Szamszonovicsot (Béhr Márton) szereti. Talán mondani sem kell, reménytelenül – Szamszonovics él-hal az irodalomért, de Larissza iránt nem érez vágyat. Lvocsics újabb kéziratáért azonban bármit képes megtenni.

Kiváló csavar a szerelmi háromszög képletébe: Larissza megengedi Levnek, hogy a testére írjon. A zseni így a szeretett nő testére jegyzi le készülőben lévő regényének fejezeteit. Larissza ezt követően átsétál Genagyijhoz, a férfihoz, akit ő szeret, hogy átmásoltassa a remekművet papírra. A szerkesztő pedig a nő testéről betűzve szolgálja a szent célt, az irodalmi mű létrejöttét.

Kortárs szlovák szerző darabja magyar színpadon ritka, mint a fehér holló – sokatmondó tény, hogy a Komáromi Jókai Színház szeretné közönségének közelebb hozni a szlovák szerzőket. A Föltámadás a dramaturgként (és képregényíróként is) ismert Daniel Majling Ruzká klazika című novelláskötetén alapul, melynek színpadi verzióját szintén maga a szerző készítette a prágai Dejvicei Színház felkérésére. A novelláskötet 2018-ban elnyerte a legrangosabb szlovák irodalmi kitüntetés, az Anasoft Litera közönségdíját, György Norbert fordításában pedig magyarul is napvilágot látott, két évvel ezelőtt jelent meg Oroz klazzika címmel a Typotext Kiadó gondozásában. A színpadi változat fordítását Forgács Miklós készítette el a Jókai Színház számára. Majling jelenleg egyébként a Szlovák Nemzeti Színház dramaturgja, rendszeresen működik együtt szlovák és cseh színházakkal, és ez az első példa arra, hogy magyarul vigyék színre munkáját.

Ahogy a neve is sejteti, a szóban forgó regény, csakúgy, ahogy a belőle készült színpadi mű orosz közegben játszódik, amit a szerző maga „pszeudoorosznak” nevez. Egy fiktív világról van szó, mely Majling bevallása szerint szándékosan nem autentikus. Ez a közeg az orosz írók regényei által teremtett világ, még pontosabban, Majling megfogalmazása szerint „az az Oroszország, amely bizonyos írók regényei nyomán a nem orosz olvasóik fejében, képzeletében létezik.” Hogy miért volt szükség az orosz közegre, ráadásul pont napjainkban, az ukrajnai (azt megelőzően a krími) háború idején, mikor Oroszország, fogalmazzunk úgy, nem igazán számít divatosnak? Nos, Majling esetében elsősorban kultúrtörténeti kérdésről és érdeklődésről van szó. A történet megírásakor a szerzőnek egy erős irodalmi tradíciókon alapuló kultúrkörre volt szüksége. A történet szlovák közegben nem lenne hihető, hiszen a szlovák kultúrközegben az irodalom sosem volt élet-halál kérdese. Másrészt Majling szerint az orosz irodalmi élet kliséje sokkal élénkebben él a hazai köztudatban, mint más kultúráké, már csak azért is, mivel az előző generációk fontos szlovák színházi alakjai számára sokkal inkább az orosz irodalom és színház volt a mérvadó, semmint a nyugati.

Emlékszünk még Woody Allen Szerelem és haláljára, ahol Dosztojevszkij és Tolsztoj műveit parodizálva kerekít a rendező egy abszurd irodalmi világot? Majling szintén a nagy orosz írók világára épít, szereplői életről, halálról, szerelemről vitatkoznak, sorsukat gyakran nem tudják befolyásolni, az felsőbbrendű erők összhatásának az eredménye. Az előadást nézve azonban úgy érezhetjük, hogy ez nem pusztán paródia vagy stílusgyakorlat. A cél több mint puszta nevettetés és több mint üres formai játék: a néző úgy érzi, hogy ezekkel a meglepő eszközökkel a szerző valami új, egyedi gondolatot szeretne megfogalmazni.

Hogy ez így van, azt már a díszlet is sugallja. A színpad központi eleme egy híres Edward Hopper-festmény. A képen egy női alak látható profilból, ahogy az ágyán ülve, gondolataiba merülve néz ki az ablakon. Ezzel egy furcsa kulturális kontraszt jön létre, hiszen Hoppernek semmi köze a nagy orosz írókhoz. Edward Hopper a huszadik század Amerikájának egyik legnépszerűbb festője, realista festményei különleges hangulatot árasztanak. Legnépszerűbb képein magyányos emberalakok révednek a távolba, jellemzően valahol a képkereten túl néznek valamit, amit a kép szemlélője már nem lát.

Egyébként nem csak Hopper miatt érezzük úgy, mintha Amerikában lennénk. A filmszerű epizódok és a zenei aláfestés valami határozatlan hollywoodi nosztalgiát áraszt, a díszlet pedig Wes Anderson különös világait idézi. Az alapvetően homogén – fakó piros, máskor fehér – háttér előtt megjelenő színészek gyakran meglepő színű jelmezben lépnek színpadra, a jelmeztervező hol pasztellárnyalatokba, hol harsányabb színekbe öltöztette őket (a díszleteket Gadus Erika, a jelmezeket Őry Katalin tervezte.)

Ez az orosz–amerikai vegyes felvá-gott bizonytalanságot kelthet a nézőben. Hogy ennek a kulturális párosításnak van-e célja, arra nem kapunk választ, inkább csak indíték sejthető a háttérben. A darab talán „megörökölt” valamit az első színpadra állításból: mikor Majling 2016-ban a Dejvicei Színház számára adaptálta színpadra a novelláit, a színészeknek nem volt ínyükre, hogy orosz közegű előadást vigyenek színre, lévén nem sokkal azt megelőzően tört ki a krími háború. A történetet ezért teljes egészében amerikai közegbe helyezték át, olyannyira, hogy az orosz szereplőket amerikaiak váltották fel. A Zsolnai Városi Színház ezzel szemben később már ragaszkodott az eredeti, orosz közeghez.

S bár az orosz kontextus a komáromi előadásban is megmarad, Czajlik József rendezésében nagyobb hangsúlyt kap egyfajta mentális vonal, mint az orosz kultúrával kapcsolatos formai játékosság. Az előadásban az az elvágyódás kerül előtérbe, amely a Hopper-féle festményen is megjelenik. A karakterek mindegyike valami mást szeretne, valaki másra vágyik, mint amije, akije van. Ez a fent említett szerelmi háromszögön túl is érvényes: a megfáradt, nihilizmusban megrekedt író, Arkagyij Sztyepanovics (Olasz István) irodalmi babérokra vágyik és titkon valami olyanra is, amiben lehet még hinni egy olyan világban, melyben érvényét vesztették a nagy narratívák (karaktere ezzel újabb izgalmas ellentétet testesít meg a nagy orosz klasszikusok és a posztmodern világ között), a magányos Leontyin Vszevolodovics (Fabó Tibor) szintén szeret valakit, akit már más szeret, és ez éppúgy igaz a folyton nyomában járó Szvetlana Pavlovnára (Molnár Xénia). Az előadás a fináléban kissé eltúlozza a Hopper-festmény szimbolikus jelentőségét: az utolsó jelenetben Hostomský Fanni leveszi a falról és perceken át cipeli magával a képet, feleslegesen erőltetve ránk karaktere és a képen megjelenő női alak közti párhuzamot. Az előadás posztere egyébként vizuálisan is idézi a festményt, másrészt felesleges leszűkíteni a párhuzamot: a Hopper-festmény az általános hangulata miatt válik központivá, mintsem a karakterek közti konkrét párhuzam révén.

Érdemes tehát felkészülten érkeznünk a színházba, hogy a kulturális elemek kontrasztja ne legyen zavaró. Ez a darab sokkal inkább egy elképzelt, de már letűnt – legyen az az orosz klasszikusok vagy a huszadik század Amerikája ihlette – kor és a mai, illúzióját vesztett (Majling szerint még mindig), posztmodern világ ütköztetéséről szól. A maguk csetlés-botlásaival nagyon is szerethető karaktereket kapunk, akik lazán összefonódó sorsait egyszerűen jó nézni. A Woody Allen-filmet is idéző banalitások, szándékos logikátlanságok kacskaringós ösvényein eljutunk a fő kérdéshez: vajon merhetünk-e hinni még ma valamiben.