Holttestek és feromonok

A Holtak csontjai pörgős, misztikummal átitatott horrorisztikus bűnügyi történet, mely azt igyekszik megmutatni, hogy milyen eredménnyel küzdhet, illetve milyen ellenállásba ütközhet az, aki a társadalom által tolerált brutalitás és a korrupció ellen próbál meg fellépni. Azért is erősen szembeötlő, üvöltő ebben a filmben a brutalitás mindenféle formája – a vadászat és a küzdelem az állatok kilövése ellen –, mert gyönyörű környezetben, a lengyel–cseh határon húzódó lenyűgöző, idillikus fennsíkon zajlanak az események. A vonzó, hatásos természeti környezetet mutató képek nagyon sokat hozzátesznek a filmhez.

S aki szembe megy az árral – a helyi közösség züllött elöljáróival, a rókafarm főnökével, a rendőrfőnökkel, a pappal, a vadászokkal, mindenkivel, akinek köze van az újabb és újabb vadászidényben az állatok kilövésével –, egy nyugalmazott tanárnő, Janina Duszejko (Agnieszka Mandat-Grabka), aki angolt tanít a falusi iskolában. Imádják a gyerekek, de a felnőttek flúgosnak tartják és nem veszik komolyan. Van is némi alapja, hogy lekezelik. Bár megrögzötten, sziklakemény kiállással harcol a vadászatok beszüntetéséért és az állatokkal szembeni brutális bánásmód ellen, néha olyan eltúlzott, valószerűtlen érvekkel vagdalkozik, hogy összezavarja a nézőt is. Máskor meg olyan túlexponáltan, hisztérikusan viselkedik, úgy kikel magából, hogy elveszti a hitelességét. A néző is elbizonytalanodik, hogy komolyan vegye-e, amit lát. Pedig az asszony nem csak állatvédőként akar jót: teljes mellszélességgel kiáll az elesettek, a gyengék, a félreállítottak mellett is. Mivel mindenütt csak kinevetik és elutasítják, úgy dönt, saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást.

A trófeákat gyűjtő vadászatoknál sokkal inkább megrázzák a környéket az egymást követő titokzatos gyilkosságok, melynek áldozatai a szabályokat nem tisztelő helyi nagykutyák összetartó csapatának tagjai: a rendőrfőnök, a polgármester, a nagyvállalkozó. Még Isten házában is tűz üt ki. Nem véletlenül: a pap a vadászok mellett prédikál, és igyekszik elég harcias módon rábírni az idős asszonyt, hogy a Ne ölj! parancsolatot ne vonatkoztassa az állatokra. Duszejko minden haláleset után vallomást tesz a rendőrségen, s állítja, a csillagok állása és az általa figyelt horoszkóp szerint tudja, ki az elkövető. Szerinte a nyomok (mindig vannak patanyomok a tetem körül és lakmározó bogarak a hullán) az állatok „szelleméhez” vezetnek, az áll bosszút a lemészárolt vadak miatt. Természetesen nem hisznek neki (hogyan is lehetne hinni). A nőnek ez a magyarázata, nemkülönben a kíméletlen megoldás, amelyhez folyamodik, erősen összekuszálja a nézőt.

Mint ahogy a film is összekuszálódik, kaotikussá válik a végére. Bár döbbenetes, ami a gyilkosságok elkövetésének módjáról kiderül, de a bűnügy – és főleg a film – lezárása, vagyis a megoldás nagyon elszáll a realitástól.

A Holtak csontjainak nyelve bizonyára új távlatokat nyit a filmművészetben – higgyünk a berlini ítészeknek. Mégis olyan furcsa érzés alakulhat ki a nézőben a végére, hogy a téma ilyetén tálalása, az érvek és az ellenérvek, a helyzetek szénaboglyaszerű rétegezése nem a legjobb módszer arra, hogy eligazodjunk. Hogy megtaláljuk a tűt a szénakazalban. Pedig ott van! Ha jól megfigyeljük az egyes szereplők magatartását, a viszonyaikat, az összeköttetéseiket, a hatalmi játékaikat, a filmben benne van a nyugtalan, a múlt örökségét nyögő mai társadalom lenyomata. Rá lehet lelni, ha sikerül lemenni a film mélyrétegeibe.