Hol volt, hol nem volt

Sokszor úgy gondolom, hogy a közlés mikéntje fontosabb, elsődlegesebb a mondanivalónál. Most is ez jár az eszemben, amikor az Ipoly menti népmeséket olvasom (Méry Margit gyűjtése, Fodor Kata rajzaival). Mert hiszen ki ne ismerné Jancsi és Juliska hátborzongató históriáját, melyik magyar ember ne olvasta vagy hallotta volna Ilók és Mihók kacagtató történetét? És mégis, valahányszor újra hallja, olvassa az ember ezeket a meséket, mindig mást olvas és mást hall, aszerint, hogy kinek a tolla alól futnak ki a betűk, kinek a szájából kerekednek elő a hangok, tehát nem mindegy, hogyan idéződik fel a mese. Aztán persze csak rájövök, hogy mégsem egészen jól gondolom, mert ha az irodalom nem egyéb, mint korábbi szövegek, már ismert történetek újragondolása, újraírása, újraolvasása (és körbe-körbe ugyanez megint elölről), akkor viszont a téma kerül előtérbe. S míg ezt így magamban megbeszélgetem, azon kapom magam, hogy a tizenhat mesét kínáló gyűjteményben hol a zamatos, számomra új és érdekes mesélésnek örülgetek, hol meg annak, hogy mesekönyvből kell megtudnom azt, ami ezek szerint eddig elkerülte figyelmemet. Hogy nincs új a nap alatt, és mégis mindig minden más és más, még akkor is, ha az újraírás esetenként szó szerinti átírást jelent. Hogy a Teremtőnek, ki úr éjen és napon, s időt idővel váltogat, nincs művében unalom.

Hol volt, hol nem volt tehát egy olvasó, akinek szemét a mesék nyitották fel, irányították rá tudni való, csak végig nem gondolt dolgokra. Mert hiszen van-e érvényesebben állandó, ugyanakkor változatosabb, örökmozgóbb szövegkincs a népmeséknél? Arra gondolok, hogy ha a szépirodalmi mű olyan alkotás, amely átírja a valóságot, s helyette mást kínál (általában mesét, más valóságot), valamint hogy minden szöveg átírja az előtte írtakat, akkor a népmese a legirodalmibb szépirodalom. Többszörösen és áttételesen felülírja a valóságot, aztán azt a másikat, a mesét is, s e kettőt váltogatva lesz úrrá időn és valóságon. „Igaz volt, mese volt” – olvasom. És – akár a mesében – milyen igazságos, mennyire elfogulatlan ez az örök újraalkotás: a szerző mindig névtelen. Egyedül az olvasó nevesíthető, bár a meseélmény hatására neki is egyre kevesebb köze lesz korábbi önmagához. Nem az vagyok, aki voltam. A mese az olvasóját is átírja.

Aki nem hiszi, járjon utána.

(Madách-Posonium, 2001)