Hol élnek a legboldogabbak?

Már megjelenésével frissességet áraszt – fizikai és mentális frissességet. Márpedig a Nobel-díjas író, drámaíró idén ünnepli kilencvenedik születésnapját. Mikor szóba kerül a kora, nevetve meséli egy friss élményét: az egyik amerikai reptéren az ellenőr arra gyanakodott, hogy hamis útlevéllel utazik. Átkísérte egy külön szobába, majd elkezdte részletekbe menően kérdezni az életéről – erre azt tanácsolta az ellenőrnek, hogy nézzen körül az interneten. Lett volna miről olvasnia, Wole Soyinka ugyanis sokat megélt.

Az egykori angol gyarmatról, Nyugat-Nigériából húszévesen utazott Angliába. Leedsben tanult egyetemen, később ugyanott szerzett doktorátust. Az Angliában töltött hat év alatt volt a londoni Royal Court Theatre dramaturgja is. 1960-ban azonban, a Rockefeller-ösztöndíj segítségével visszatért szülőhazájába, hogy az afrikai színjátszást és drámaírást tanulmányozza. Közben számos afrikai egyetemen oktatott irodalmat. A hatvanas években két színjátszó csoportot is alapított, saját darabjait is játszotta velük, és színészként is szerepelt. Számos drámája olvasható magyarul, csakúgy, mint A fékevesztettség évada és az Aké. A gyermekkor évei című regényei. Regényt nem írt a hetvenes évek óta, egészen pár évvel ezelőttig: a Covid idején készült el harmadik regénye, a Chronicles from the Land of the Happiest People on Earth (a címet úgy lehetne fordítani, hogy Krónikák a világ legboldogabb embereinek országából), mely egy politikai szatíra, melyben azt a kijelentést járja körül, mely szerint Nigériában élnek a világ legboldogabb emberei.

Élete a történelmi események függvényében alakult. A nigériai polgárháború során tűzszünetet követelt egy cikksorozatban, emiatt koholt vád alapján 1967-ben letartóztatták. Csaknem két évig volt politikai fogoly. A kilencvenes évek Sani Abacha rezsime alatt száműzetésbe vonult, egy szál motorral menekült át a benini határon, mikor a diktátor halálos ítéletet mondott rá. Ezt követően főként az Egyesült Államokban élt, majd a kilencvenes évek végén, amikor Nigériának új civil kormánya lett, hazatért.

Mikor először ment Angliába, a színház volt az egyik legkülönösebb élménye. A joruba kultúrában, amelyben nevelkedett, a színház az emberek életének szerves részét képzi. A joruba színjátszás kiindulópontja a mitológia, a mitológiai elemek és a maszk, a maszkírozás – ebből a hagyományból nőtte ki magát később az a típusú színház, amely a modern világ kérdéseivel kezdett foglalkozni, társadalmi problémáit vizsgálja, és reflektál a gyarmatosítás korszakára. A színjátszás gyökereihez híven mindmáig a közösségé.

A nyugati világban ehhez képest a színház intézményként működött. „Amikor először láttam olyan színházépületeket, melyeknek kizárólagosan azért építettek, hogy színházként működjenek, az nagyon különös élmény volt” – fogalmazott Wole Soyinka. „Szerettem belopakodni a színházakba, hogy nézzem a próbákat. Lenyűgözött a színpadi kép kifinomultsága.”

Azt az időszakot is megtapasztalta Angliában, amikor a rasszizmus a legrosszabb arcát mutatta. Érdekes módon, ebben a sokszor őt is barátságtalanul érintő közegben tudott ismertté válni. „Jókor voltam jó helyen” – magyarázza szerényen. „Kísérletező kedvű rendezőkbe futottam bele.” Márpedig ebben az időszakban Bernard Shaw realista színháza jelentette az uralkodóelvet, és hódítottak a musicaljellegű darabok. De ez az a színháztörténeti időszak is, mikor John Osborne megírja a Nézz vissza haraggal című művét, melyben éles kritikával illeti a felső középosztályt. És ez a formai kísérletezés kora is: megjelenik az avantgárd színház, a kávéházi színházak, a szatirikus színház, egy új, bátor és kísérletező kedvű színházi közeg kezd formálódni.

Bár sokat tartózkodott külföldön, Wole Soyinka mindig visszatért hazájába. A pozsonyi beszélgetésen a közönség soraiból láthatóan sokakat érdekelt, miért volt ez így. Egy szabadabb légkörű ország biztosabb lehetőségeket nyújthanat a művészi kiteljesedésnek, érveltek néhányan a közönség soraiból. Hiszen a kultúra jelenlegi ellehetetlentését látva nálunk is számos művészembert foglalkoztat annak a gondolata, hogy távozzon Szlovákiából – hangzott az érv. A Nobel-díjas megértően bólogatott. „A legnagyobb tragédia az, amikor a társadalom széthullását látod – mondja. – Tudomásul vettem azonban, hogy mindaz, ami Nigériában történt és történik, az nem egyedi” – magyarázza, rámutatva, hogy a világban számos helyen történnek borzasztó események igencsak hasonló minták mentén.

A színháznak azonban lehet összetartó ereje, véli Wole Soyinka. A színházi előadás egyfajta rítus, melyet sokféleképpen lehet működésbe hozni. Fel lehet használni propagandaként, erre már sok példát láttunk a történelem folyamán. Kihasználhatjuk azonban úgy is, hogy köteléket alakítson az emberek között, egyfajta pszichológiai ösztönző erőként működjön, azt a célt szolgálva, hogy felelősségteljesebbekké váljunk egymás iránt.