Hogyan nem készült a Psycho

Az elsőfilmes rendező, Sacha Gervasi „papíron” a Psycho forgatásának körülményeit dolgozta fel, a vásznon azonban alaposan eltolódnak a hangsúlyok.A film alapjául szolgáló könyv, az Alfred Hitchcock and the Making of Psycho rendkívül érdekes olvasmány, bepillantást enged minden idők talán legnagyobb hatást kiváltó filmjének forgatási munkálataiba. Ennek tudatában pedig vannak bizonyos, talán jogosnak is tekinthető elvárások, melyeknek a film egész biztosan nem felel meg maradéktalanul.A cselekmény az Észak-Északnyugat (1959) sikerei után veszi kezdetét, amikor Hitchcock kezébe kerül Robert Bloch könyve, a Psycho. A rendező nagy népszerűségnek örvend, de a Psycho miatt olyan munkákat utasít vissza, mint az első James Bond-filmnek szánt Casino Royale vagy az Anna Frank naplója. Hitchcocknak áldozatot kell vállalnia, ugyanis a Paramount nem lát fantáziát legújabb ötletében, így a rendezőnek saját pénzéből kell finanszíroznia a forgatást. A stúdió végül pedig csak a terjesztést vállalja 40 százalékos haszonért cserébe. Eközben Hitchcocknak – aki közismerten rajongott hősnőiért, rendezői szobája falán levő lyukon át leste őket – válságba kerül a házassága. A filmben ez a tény a kelleténél erőteljesebb hangsúlyt kap, a cselekmény a házaspár újbóli egymásra találására fut ki.
 Könnyű lenne amellett érvelni, hogy a film főszereplője nem is a rendező, hanem a felesége, Alma Reville, hiszen a zárójelenetig tulajdonképpen az ő szemén keresztül látjuk és ítéljük meg Hitchcockot, valamint kettejük kapcsolatát. Mégis meglepő, hogy ha Gervasi, miután filmjét a családi konfliktusra hegyezi ki (a Psycho forgatása csak érdekes háttérként szolgál), elfelejti megemlíteni, hogy a házaspárnak volt egy lánya, aki nem mellesleg a rendező több filmjében is szerepelt, köztük a Psychóban is.Ami miatt mégis életképes maradt ez a koncepció, az a két Oscar-díjas színész, az ízléstelenül elmaszkírozott Anthony Hopkins és Helen Mirren érdeme. Sokat segít az intelligens humor is, ezekkel az attribútumokkal pedig akár a film végéig is el lehet evickélni.
 Gervasi azzal a megközelítéssel, hogy mellékszállá silányította a forgatást, alaposan elbánt a mellékszereplőivel, a Vera Milest alakító Jessica Biellel, és a Bernard Herrmann zenéjével súlyosbított zuhanyjelenet főszereplőjével, Scarlett Johanssonnal, akiknek alig jut néhány perc a vásznon. Ennyi idő kevés ahhoz, hogy alakításaikat meg lehessen ítélni. Arról nem is beszélve, hogy az egyetlen értékelhető mellékszereplő is a családi drámához kapcsolódik Whitfield Cook (Danny Huston) személyében, akit ráadásul a rendező felesége hoz játékba.
 [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"101725","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]] Gervasi kissé érthetetlen módon az elbeszélés két síkján két eltérő megközelítést alkalmaz: ami a magánéletet illeti, próbálja elhitetni, hogy ragaszkodik a valósághoz, a Psycho kapcsán azonban Hitchcock látomásainak ábrázolásával a fikcióra helyezi a hangsúlyt. A képzeletbeli párbeszédek a rendező és a sorozatgyilkos Ed Gein (a Psycho szerzője róla mintázta Norman Bates figuráját) között kliséken kívül semmit nem tesznek hozzá a rendező személyéhez. Egyrészt, mert súlytalanok, másrészt nincs bennük feszültség. A forgatással kapcsolatban Gervasi mellékesen ugyan elszór némi információmorzsát (a Psycho az első olyan amerikai film, melyben látható egy vécécsésze, illetve melyben a „főszereplőt” már a film első harmadában meggyilkolják), de túl keveset mond, és azt is túl hanyagul ahhoz, hogy egyértelművé válhasson, mitől lett a Psycho a filmtörténelem legismertebb filmje. Ami pedig a valóságot illeti, sajnos ott sem állja meg minden a helyét, hiszen sem Alma Reville, sem Janet Leight – Whtifield Cookról nem is beszélve – nem létezett abban a formában, ahogy a film őket ábrázolja.
 Az azért világosan látszik, hogy nem találomra választották Gervasit erre a munkára, hiszen játékos könnyedséggel veti elénk Hitchcock jellegzetes vonásait, ahhoz pedig kétségkívül jó érzéke van, hogy a rendező életét övező anekdotákat úgy építse bele filmjébe, hogy fenntartások nélkül minden szót elhiggyünk neki, feltéve, ha nem ismerjük a film alapjául szolgáló könyvet. Sajnos csalódni fog, aki arra számít, hogy a Hitchcock hűen visszaadja a mester rendhagyó munkamódszereit, ehelyett viszont kaphat egy szerethető, túlsúlyával, feleségével, a szakmával, valamint a kritikákkal küszködő hőst, aki sokkal szórakoztatóbb, mint azt sokan gondolnák.Kérdés persze, hogy kíváncsi-e erre valaki. A Hitchcock alapvetően nem rossz film, bár mélységei nincsenek, a maga módján mégis élvezhető. Főleg, ha nincsenek túl nagy elvárásaink. HORVÁTH GERGŐ