Hogyan lesz a filmből cipősarok

Jön majd még 3 D-ben a Titanic, amire már most előre tömegesen kíváncsiak a filmrajongók – s valószínű el is kápráztat majd. A Hugo 3D-ben akkor is marad csoda és varázslat, egy abszolút új, megragadó fejezete ennek a technikának. A világ legnagyobb, illuzionisztikus térbe átdimenzionált mozgóképes hajókatasztrófája sem tudja majd lemosni a vászonról azt a bájos, szívmelengető szomorú-bús, helyenként naivan ámító világot, amelyet Hugo felfedezése nyújt. Ebben a mesés közegben azonban, amelyet a Hugo hoz, ez a naiv ámítás is elfogadható, hiszen magáról a moziról van szó, de ez lentebb majd kiderül.

A gengszterek mozgóképes pápája, Martin Scorsese ugyanis ezzel a munkájával, az új technikát felhasználva, megteremtette a saját Cinema Paradisóját. Amelyben minden, vagy legalábbis annyi minden benne van abból, amit eddig láttunk: a némafilm minimális kifejező formáitól kezdve az Amelie csodálatos élete bájos mesélgető vizualitásáig. Egy személyes értelmezésű mozgóképes történeten átvonuló retrofilm valójában A leleményes Hugo.

Scorsese ezzel az új, mesélgetős mozijával az első pillanatban, az első helyzet- és képalkotásával elkápráztat, olyan illúziót kelt, ami kockáról kockára fokozódik. Az illuzionista látvány és cselekmény teljes elburjánzását élhetjük meg. S mivel mondják, a jóból is megárt a sok, egy idő után ez a csodálat is kezd fárasztóvá válni, egyszerűen képtelenség ennyi szépet, ennyi bájt, ennyi illúziót, ilyen szerteágazó mesét egy ültőhelyben megemészteni. Ez persze mit sem von le a film kvalitásaiból, ezzel csak arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy egy idő után nagyon eltelít, oly mértékben tömény. Nincs egyetlen olyan pillanata, amíg megpihenhetne a szem. De nem kell csüggedni, meg kell nézni még egyszer.

Martin Scorsese ezzel a sajátos Cinema Paradisójával a mozi születését, a filmművészet történetét ünnepli. Ezért van az, hogy újszerű képeiben, amelyeket megteremt a párizsi vasúti pályaudvar jelképes közegében, vizuális emlékezetünk mélyéről sorra tűnnek fel ismert filmkockák, -motívumok. Természetesen más viszonylatból. Scorsese ebbe a pazar kivitelezésű munkájába mintegy belesűríti a mozi hozadékát: két gyerek, a leleményes Hugo és Isabelle kapcsolatán keresztül meséli el a mozgókép csodájának születését. (A párizsi vasútállomás s az ott közlekedő gőzmozdonyok sem véletlen – gondoljunk csak arra a korai mozis élményre, amikor a közönség meghőkölt a szembe közlekedő vonatszerelvénytől.)

Hugo árvagyerek, aki a párizsi vasútállomás titkos zugaiban éli mindennapjait, s irányítja az időt – a vasúti óra fogaskerekeinek őreként. Az idő – amelyet Hugo felügyel, hogy meg ne álljon azzal, hogy irányítja az óraszerkezeteket – ugyancsak áttételes, sok mindenre utal. A két gyermek múltat kutató kalandjai Isabelle nagy titkokat őrző nagybátyjához vezetnek el, aki aztán felfedi előttük a korabeli filmgyártás kulisszáit.

A mozgóképes csoda születésének Scorsese mester általi rekonstruálását látni kell. Hogy mindenki maga dönthesse el, a giccshez vagy a művészi illúzióhoz áll-e közelebb annak az okos szerkezetnek a legendája, amelyet egy szív alakú kulcs hoz működésbe. Hatásosnak mindenesetre hatásos a szív alakú kulcsra mozduló szerkezet története, ahogy e Scorsese-mesében elvezet minden titkok nyitjához, az Utazás a Holdba című 1902-es filmhez. S e filmtörténeti utazás során az is kiderül, hova jutott el Borat, tudják, a „kazah nép nagy fehér gyermeke, aki menni művelődni Amerika”, vagyis tanúi lehetnek a vászon előtt, hogyan építi fel az állomásfelügyelő zseniális figuráját ámulatra méltó színészi eszközökkel Sacha Baron Cohen. És megtalálják a választ a címben feltett kérdésre is. Vagyis hogy hogyan lesz a filmből cipősarok.

A tizenegy Oscarra jelölt Scorsese-opusnak rengeteg rejtett kincse van. Egy „filmfényév” kevés lenne arra, hogy valamennyit felfedezzük, és ínyencként kiélvezzük. Végül is, A leleményes Hugo maga a képek mozgó valósággá fűzésének története, vagyis a vén mozi eddigi élete 3 D-ben újraélesztve, Scorsese-vel újratöltve.