A hallgatóim miatt szoktam rá a szakma fényezésére, nehogy már elmenjen a kedvük tőle, mert akkor ki fog itt nekünk fordítani? Az önzetlennek tűnő tanári tútorkodásom mögött tehát előre megfontolt, önös érdek húzódik meg: minél többen akarnak fordítani, annál kevesebbet kell majd nekem. Az elvet jól kitaláltam, a gyakorlatban viszont megnőtt a kezem alatt a munka. Hogy miket bírnak kérdezni az én kis leendő haditudósítóim?! Ezeknek ám semmi se szent és sérthetetlen, addig pimaszkodnak velem, amíg meg nem értik az összefüggéseket. Alig győzöm végezni a házi feladatokat.
Régen felkészülésnek hívtam ezt az éterben végzett felderítő munkát, és a napi rutinhoz tartozott a szószedetek gyártása (kontrolný úrad – számvevőszék). Ha valaki ugyanis nem írja a szöveget, hanem fordítja, térben és időben is tudnia kell, mikor lehet oktatásügyi, közoktatási vagy éppen művelődésügyi egy minisztérium – ilyen szinonimasorokkal van telefirkálva minden fordító szótára. Amikor viszont huszonévesekkel is meg kell vitatnia, hogy hogy kerül az „örökség” egy nagyon is élő valamivel megbízott minisztérium nevébe (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma), egyre szaporodnak a zárójeles megjegyezések, kérdőjelekkel teletűzdelt lábjegyzetek a tutinak gondolt megoldásai mellett. Egy fordító fejében csak akkor van világbéke, ha az összes munkanyelvén tudja azt, ami a valóságban egy és ugyanaz, tehát sérthetetlen egész.
A digitális magyar légtér létrejöttének szerintem leginkább a fordítók örültek, hiszen radikálisan leegyszerűsíti a fáradságos kutatómunkát. Ráadásul egy tökéletes kodifikációs platform is, amit mintha egy nyelvi szétfejlődéstől tartó istenség teremtett volna direkt nekünk, magyaroknak. Jól mondta régen a Kossuth rádió: „A szavak ereje”. Nem éppen szakszerű, de találó, hiszen az ember maga is érzi, hogy a nyelvi változás dinamikáját nem lehet egyszerű képlettel (F=ma) magyarázni. Miközben beszélünk, világot is teremtünk. Egy kicsit talán szebbet és fényesebbet, mint ez a valódi, ami persze mindig csúnya, és meglehetősen görbén néz ránk, de ebben a mondott világban legalább nincsenek határok.
A határ a csillagos ég, és tényleg csak rajtunk múlik, hogyan tesszük lakályosabbá ezt a rideg kozmoszt. Mivel a jelenlegi magyarországi kormányzat retorikai hadműveleti területként használja a közös anyanyelvünket, a humán erőforrásoknak is minisztériumot teremtett. Azt mondták, lőn, kitették a táblát, és lett! Na, de mi is lett? Ha értelmezve fordítjuk, egy négy-öt tárcából összegányolt tulajdonnevet kapunk. Ha pedig nem értelmezzük, csak mechanikusan, szó szerint fordítjuk, pont a kultúra marad ki belőle.
Beszélni világba lehet, de nem következmények nélkül, mert ha túl magasra álmodjuk magunkat a kulturális vertikumban, elveszítjük a kapcsolatot a realitással. Hiába ügyködik érdekünkben ez a szociolingvista isteni erő, ha az anyanyelvi centrumunkban olyanokról beszél a média, ami a mi – szlovákból, románból, szerbből stb. lefordított magyar – világunkban nincs, vagy éppen ellenkezőleg: olyanokról hallgat, ami számunkra nagyon is van. Miközben egy politikai kurzus újmagyarul alternatív valóságot teremt a saját szavazóinak, kisebb anyanyelvi területeket csatol el tőlünk, határon túliaktól.
„Otthon a világban”, mondja a mai Kossuth, és ebben is csak együtt tudok vele érteni, akárcsak a forrásával. Tamási Áron Ábel-trilógiájában hangzik el a kérdés, hogy mi végre vagyunk a világon? Amikor felidézzük, a székely Ábel szájába adjuk, pedig egy afroamerikai mondja neki, urambocsá, egy néger úr. Ami ellen nekem semmi kifogásom, de azért, valljuk be, nem ugyanaz. Elvégre Jumurdzsák is hiába kiabálja az Egri csillagokban, hogy „Éljen Magyarország!”, még egy janicsár szájából is hallatlan vakmerőségnek tűnik ez az anakronizmus, nem is hisszük el neki.
Talán kicsit túl magasra röppentek a gondolataim ahhoz, hogy egy jegyzet szűk terjedelmi keretei között a valóság talajára szállítsam le őket. Nem csoda, éppen ég és föld között lebegek, a pilóta szerint majd’ tízezer méter a flight level, és én mindig izgulok, ha sok levegő van a fenekem alatt. Bár azt nem említette, hogy mihez képest vagyunk ennyire. Ha éppen zuhanni készülnénk, természetesen én is a csillagos eget választanám a föld realitása helyett.
Valljuk be, ilyenkor azért másként gondol az ember a levegőre, és valahogy az éter se tűnik annyira hipotetikus közegnek. Itt aztán tényleg nem lehet a rádióhullámokon világolni, illetve lehetni lehetne, de a végén mindig a légörvényeknek lesz igazuk. Lám, még a notebookom is begerjed tőlük, folyton safe üzemmódba akar váltani, hiába üzenem meg neki a szövegszerkesztőn keresztül, hogy a kapitány szerint minden a legnagyobb ólrájtban van. Kicsit füllentek, persze, megnyugtatásul, mert ezt Parti Nagy Lajos írta, és nem is nekem, hanem a nemzetnek, de nekem is kapaszkodnom kell valamibe, és akkor az a valami legalább legyen szép, a szép pedig legalább irodalom. Közben pedig esküdözöm, hogy ha még egyszer talajt fog a lábam, én, bizisten, megcsókolom az anyaföldet, még ha brexites lesz is tőle a szám: We are in the world to be at home somewhere in it.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.