Havanna fekete hercege

Carlos Acosta éveken át a londoni Royal Ballet vezető táncosa volt. Előtte egy évig a Kubai Nemzeti Balettnél, öt évig a Houston Ballet társulatában aratta sikereit. A klasszikus balettirodalom legnagyobb szerepeit osztották rá. Az összes Herceget, Solart A bajadérban, Basiliót, Siegfriedet, Des Grieux-t, Oberont, A kalózt, Apollót, de amit elsőként írnak a neve mögé: ő volt a londoni Királyi Balett első színes bőrű Rómeója. Természetesen körbetáncolta a világot, és mindenütt felsőfokon írtak róla. Impozáns megjelenésével, kivételes testi adottságaival és legelsősorban rendkívüli tehetségével mindenütt lenyűgözte a közönséget.

Kuba büszke is rá, ő pedig imádja szülőhazáját. Sosem tudott és nem is akart elszakadni tőle. A lelke mélyén most is erősebben kötődik Kubához, mint Londonhoz, pedig már sok éve ott él angol feleségével és három gyermekükkel.

Icíar Billaín filmje egy páratlan felemelkedés története. A spanyol, kubai, angol és német koprodukcióban forgatott alkotás forgatókönyvét Acosta könyve alapján Paul Laverty írta. Acosta regénye bestseller volt Kubában, több nyelvre lefordították, Bollaín alkotását pedig a világ több országában forgalmazták. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy nem egy tipikus életrajzi film, és végképp nem egy bevált sémára épülő karriertörténet.

Adott egy kisfiú, bizonyos értelemben utcagyerek, aki Havanna legszegényebb negyedében nő fel két nővére, megértő anyja és istentelenül szigorú, de szerető apja mellett. Játékai nincsenek. Születésnapi tortáról ebben a közegben még csak álmodni sem érdemes. Teherautó-sofőr az apa, éppen annyit keres, hogy ők öten minden falatot beosztva megéljenek. Carlos, akit erőskezű apja Afrika legendás harcos istene után egyszerűen csak Yulinak becéz, széttépett papírdobozokon breakel, és kedvence, Michael Jackson mozdulatait utánozza. Káprázatosan táncol a kölyök, nincsen párja, vetélytársa. De ha azt hallja, hogy híres balett-táncos lehet belőle, hevesen tiltakozik. Ő nem akar cicafiú lenni, végképp nem köcsög, ahogy a barátai nevezik a „páváskodó, feneküket riszáló”, balettiskolába járó társaikat. Yuli focizni akar, Pelé a példaképe, és hiába viszik el a szülei – erőnek erejével – a helyi balettintézetbe, nem tudja meggyőzni senki, hogy ott a helye. Valahogy mégis betuszkolja az apja, de lóg a gyerek, sok órát elbliccel, a balettrúd mellett sem feszül meg az odaadástól. Azok után, hogy a társai kigúnyolják, kiközösítik és megvetik, mert balett-trikót öltött, meg is szökik az iskolából. Apja kegyetlenül elveri, de még azután is hiába magyarázza neki, hogy ha visszaáll a sorba, és szorgalmasan tanul, világhírű táncos lesz belőle, mert ő érzi, tudja, látja, mennyire tehetséges. Yuli csak az anyjánál talál megértést, aki egyáltalán nem bánná, ha szeretett fia könnyebb és főleg neki tetsző hivatást választana. Yuli balettintézeti tanárnője is az apa oldalán áll, hiszen ő is a páratlan tehetséget látja betörhetetlen növendékében. Kettőjük közös sikere, hogy a fiú – sok családi perpatvar, összetűzés és ellenkezés után – mégis visszaáll a balettrúd mellé. Apja, akinek ősei több mint háromszáz évre visszamenően rabszolgasorban éltek, még tízéves sem volt, amikor már dolgozott. Ezért akar fiának, Yulinak szebb és boldogabb jövőt, ő igenis hisz a kitűzött cél értelmében, hogy a küzdelem, még ha tövisekkel teli is az út, győzelemhez vezet. Büszke is fia minden sikerére. Carlos Acosta tizenhat évesen megnyeri a lausanne-i nemzetközi balettversenyt, és onnantól fogva gyűjti a díjakat. Tanárnője az elbizonytalanodás pillanataiban, sőt azokban a napokban is ott áll mellette, amikor már világklasszis londoni szólótáncosként a pályával való szakítás gondolatát forgatja a fejében.

S miközben egy gyorsan és magasra ívelő pálya állomásait látjuk, a Kubában még mindig szörnyű körülmények között élő család hétköznapjaiból sem szakadunk ki. A nagyobbik lánnyal a skizofrénia végez, Yuli mamája a saját húgától és édesanyjától búcsúzik, akik mindent feladva Amerika felé veszik az utat, az apa büszkén ragasztgatja albumába a fiáról szóló külföldi újságkivágásokat. Kubában a szocializmus szorításától fulladozik a nép, Carlos Acostát honvágy gyötri Londonban. Hiányzik neki a családja, hiányzik Kuba, hiányoznak a régi barátok, akik már a szabad, biztos anyagi körülmények között élő hírességet látják benne. Azt, akinek már – velük ellentétben – a gazdagok szórakozóhelyeire is szabad bejárása van.

A film fő kérdése: megéri-e annyi áldozatot hozni a sikerért, mint amennyit Acosta hozott? A választ mindenki maga fogalmazhatja meg, az alkotás segítségével. Az pedig a hírnévhez, a kiemelkedéshez vezető út árnyoldalait is megmutatja. Icíar Bollaín nem titkol el semmit a néző elől. Acosta pályájának a hullámvölgyeit is pontosan érzékelteti. Gyerekkorát a tízéves, remekül játszó Edlison Manuel Olbera Núnez szerepeltetésével hozza egészen közel hozzánk, az ifjú táncost pedig Keyvin Martinez (Acosta kubai társulatának tagja) formálja meg. De többször megjelenik a filmben a valós főhős is, aki élete fontos epizódjait a próbateremben, partnerei közreműködésével láttatja.

Elkerülve az életrajzi filmek csapdáit, Bollaín az utolsó percig tartani tudja a történeten végighúzódó feszültséget, így alkotása nemcsak azok számára jelent nagy élményt, akik ismerik és szeretik Acostát, hanem azoknak is, akik erőt tudnak meríteni belőle a hétköznapok váratlan kihívásaihoz.