Hatásvadász önteltségből eklektikus zagyvaság

Az erdélyi szuperhős PrágábanKéparchívumGimnazista koromban egy ideig imádtuk a zanzát. A zanza annak idején magyarul tömör gyönyör volt, főként a sarjadó ifjú elmék közt. A lényege az volt, hogy egy-két mondatban próbáltuk elmondani egy-egy irodalmi mű tartalmát. Például: hevesvérű gascogne-i három harctársával álandóan borsot tör egy magas beosztású egyházi méltóság orra alá, ezzel szolgálva egy félrelépett királyné kegyeit. Alexander Dumas: A három testőr. Hát ez volt a zanza. Az évek során el is felejtettem volna már a zanzát, ha az utóbbi időben a hollywoodi filmes masinériához tartozó amerikai rendezők nem tálalnák állandó jelleggel. Tudom, hogy egyre gyorsabb ritmusban élünk, de ez még nem jelentheti azt, hogy mindent, az irodalmat vagy akár a filmművészetet is valóban felgyorsítva éljük meg. Amerikában született meg a képregény, és a tengerentúlra azóta is jellemző a képregénystílus imádata. A mondanivaló legyen egyszerű, mint a pofon, kell egy főhős, nagyságához mérten sok antihős, sok akció, melyben természetesen a jót megtestesítő győz a sok rossz felett. Ez most a divatos képregénystílusú zanza. És ez jellemzi Hollywood sikerlistájának mezőnyét is. Immár több mint két hónapja kasszasiker Stephen Sommers filmje, a Van Helsing.

Sommers nem hagyott semmit a véletlenre: ahelyett, hogy stílusos romantikus vagy éppen hátborzongató kalandfilmeket készített volna, ebben az esetben legalább hármat, inkább választotta a zanzát, és mindent egybeöntött. Ennek a végeredménye egy furcsa egyvelegű és eklektikus zagyvaság lett Van Helsing címmel. Most arról nem is beszélek, hogy a klasszikus rémtörténetek írói, Bram Stoker, Mary Shelley és mások biztosan szélmalomként forognak sírjaikban, inkább csak azt mondom, a harmincas, ötvenes és nyolcvanas évek jeles filmrendezői, színészei, mint Boris Karloff, Lugosi Béla, valamint az élők közül Coppola, Brannagh is a fejüket csóválják.

Nem tudom, csak sejtem, hogy mi is késztette a Múmia és a Múmia visszatér rendezőjét arra, hogy megalkossa a 140 millió dolláros költségvetésű Van Helsinget. A hatásvadász önteltség. Az ösztön, hogy minden eddigi filmest, rendezőt, alkotót legyőzzön, és valami óriásit alkosson. De sajna, a hegyek csak egeret, jobban mondva egy mutáns Van Helsinget szültek.

Pedig ebben a filmben annyi minden van, mondhatná a mozirajongó: Erdélyben ott rendetlenkedik az öntelt Drakula gróf a fotómodell szépségű három vámpír menyasszonyával, valamint a romantikusnak ható Farkasemberrel és a gyermeki lelkületű frankensteini szörnnyel. Ők az antihősök, akikkel szemben ott áll a sanyarú sorsú cigányhercegnő, Anna (Kate Beckinsale) és a viktoriánus korabeli James Bond, Abraham Van Helsing. Egy igazi erdélyi terminátor. Míg Stoker Drakulájában és Coppola filmjében Anthony Hopkins személyében egy éltes korú tudósember, addig Sommers Van Helsingje ismeretlen múltú szuperhős, akit a szépfiú, Hugh Jackman alakít. A filmben nemcsak a pontos történetvezetés hiányzik, hanem a klasszikus vámpírölőszerek és fegyverek is. Van Helsing olyan fantasztikus fegyverekkel, masinákkal van felszerelve, amelyeket egykor Verne Gyula (pedig fantasztikus elme volt) is megirigyelhetett volna, és megirigyelhetné a mai hadiipar is. És ezeket a fegyvereket a filmben látványosan be is veti. Bármennyire is győztesként hagyja el a terepet, a múltja elől nem menekülhet. De ebben a filmben ez a legkevesebb. Sokkal fontosabbak a speciális effektusok, kaszkadőrcsodák. Mert ezeken kívül kár is ebben a filmben valami mást keresni. Ha összevetjük a hasonló egyvelegű, szintén Prágában forgatott másik amerikai filmmel, a Szövetséggel, melyben a régi James Bond, Sean Connery szintén viktoriánus korabeli ügynököt alakít, sajnos a Szövetség a maga bugyuta történetével még mindig sokkal élvezhetőbb, mint a Van Helsing. Sok esetben ugyanis a filmes zanza nem hoz intellektuális élvezetet, csak agyi émelygést.