Hat versztára a boldogságtól

Trepljov (Ollé Erik) és Zarecsnaja (Gubík Ági)Dömötör Ede felvételeLesz még részünk János vitézben, Szentivánéji álomban, Hat szereplő szerzőt keresben, Az imposztorban. Mint azt a művészeti vezetés kiemelte, ezt az évadot igazán „színházinak” szánják, hiszen az előadandó művek többsége témájában is reflektál a színpad világára. A Sirály többszörösen ilyen. Egyrészt színházról, színészekről, szerzőkről, elavult és modern formákról, provinciáról és a főváros kulturális zajlásairól mesél, aminek megvan a maga kis helyzeti pikantériája, egyebek között azáltal, hogy Arkagyinát itt és most Ráckevei Anna testesíti meg. Másrészt itt a színháztörténeti szál: a Sirályból, időben és térben betekinthető távolságban, számos meghatározó jelentőségű előadás született, nagy kezdetek és művészi manifesztumok kapcsolódnak hozzá.

A Sirály ugyanis emblematikus darab, amióta csak megérlelődött a tapasztalat, hogy valami végzetes törés állt be művészet és élet, a minden genetikailag örökölt eszményünkkel, szocializációnkkal determinált életvíziónk és a valóban megélhető sorsunk, ember és élet, ember és ember között. Emblematikus darab, amióta csak alaptapasztalásunk, hogy a szárnyaink nem elegek a szárnyaláshoz, s nem a bűnök húznak vissza bennünket, hanem a tehetetlenségi erő. Hogy ha valami számunkra vonzót, ragyogót, erőset látunk, és ebbe kapaszkodva, vendégszárnyakon szeretnénk felröppenni, jobb esetben összezúzzuk magunkat – egy következő lehetőség, hogy semeddig sem jutunk, s a porban csúszva tengődünk tovább. Hogy bármit teszünk is, legalább hat versztára vagyunk a boldogságtól.

Ily módon Csehovot jó száz év távlatából ma is a zsigereinkben érezhetjük, nem kell szükségszerűen radikális átírással, újfajta értelmezéssel közelíteni a darabhoz. A komáromi Sirály legnagyobb meglepetése, hogy nincs meglepetés. Az előadást rendező Telihay Péter ezúttal szigorúan kottából dolgozik. A mára már szinte kanonizálódott hagyománynak megfelelően két felvonásban viszi színre a darabot, gyakorlatilag betűhíven. A produkcióhoz segítségül hívott vendégtervező, a díszletet és a jelmezeket is jegyző Zeke Edit szintén a kánonon belül mozog: a natúr színekre, vidéki pavilonok, deszkából ácsolt épületek világára épülő színpadképe csak funkciójában változik a két felvonás alatt – ami előbb a kert, az udvar, a színpad, a tóparti nádas, az később néhány plusz bútordarabbal az udvarház belső terévé válik; ruhái kortalanul eklektikusak.

Telihay néha persze nem bírja megtartóztatni magát. Az előadást a nézőtér mellett bevonuló szomorú, fekete alakok indítják, majd zárják a kitömött sirály bőröndbe pakolásával – bennem leginkább egy közhelynyi űrt hagyva maguk után. Aztán itt van Mása (Bandor Éva) – nihilizmusának, éjfekete élettagadásának megkapjuk a magyarázatát: láthatjuk, ahogy apja, Samrajev (Tóth Attila) a küzdelemre is felkészült állat rutinos mozdulataival igyekszik a falnak dönteni. Hogy úgy mondjam, nincs elvi kifogásom az incestus ellen, ez itt és így azonban leginkább a tévéhíradó napi olcsó rémhíradagját idézi fel.

Persze az igazsághoz tartozik, hogy az epizódnak azért haszna is van: láthatjuk, amint Trigorin (Tóth Tibor), a szűz fenyvesek és ártatlan fiatal lányok lelkivilágának kedvelője, mintha mi sem történt volna, diszkréten elfordítja a fejét... Elfordítja, mint a Sirály valamennyi alakja, amikor az elképzelt, önmaguk számára berendezett világban zavaró tényezőként megjelennek a többiek igényei, vágyai, tettei. Nem tesz mást Nyina Zarecsnaja (Gubík Ági), amikor kizárja az életéből Trepljovot, Trepljov (Ollé Erik), amikor nem vesz tudomást Másáról, Mása, az anyja (Varsányi Mari), s mindazok, akik belépnek ebbe a körbe, amikor nem hallják meg Medvegyenkót (Benkő Géza), Arkagyina, amikor Trepljov vagy Szorin (Ropog József) kéréseit igyekszik elereszteni a füle mellett... s bármeddig folytathatnánk a sort. Hiszen Telihay Péter rendezésében (is) a Sirály elsősorban a két ember közötti megértés lehetetlenségéről, a lehetőségért mégis folytatott harcról, a játékról mint önmagunk elvesztéséről (vagy ugyancsak szomorú megtalálásáról), a végzetszerűen hibás döntésekről és következményeikről szól. A beszédről, a szólamokról, az indulatos kiáltásokról, amelyek végső soron a semminek szólnak. Az egyik nagy kérdés ennek kapcsán az, hol is van a színház. Hol van a nézőtér, hol van a színpad? Telihay ezúttal talán a klasszikusnál is zártabb modellre szavazott: a színpad két sarkát kissé kihúzza a nézőtér felé, szereplőinek útja rendszeresen a nézőtér melletti lépcsőkön vezet elfelé, hatását tekintve azonban nem a játék tere kerül közelebb a közönséghez, sokkal inkább az az üvegbura, amelyből a figurák egymás felé sem tudnak kitörni.

Említettük már, hogy klasszikusan értelmezett Sirállyal találkozhatunk Komáromban. Akár azt is mondhatnám, bármikor, bárhol megszülethetett volna. Persze nem éppen itt, de valahol másutt biztosan. Mert ha van ennek az előadásnak meglepetése, akkor azt az összeérett színészi teljesítményt nyújtó társulat jelenti, amelyben nyilván nem elhanyagolható szerepet játszik a néhány előadást a csapattal már abszolvált rendező személye. A Ráckevei Anna által leütött hanghoz különösebb bicsaklások nélkül csatlakoznak a komáromi, vagy a városba évadonként vissza-visszatérő színészek. Emlékezetes alakítás Bandor Éva életmódjával kamaszosan lázadó, majd nőiségében megtörő Másája, Tóth Tibor herevakargató, indításként a teljes tompaság határát súroló Trigorinja, Mokos Attila keserű, kiábrándult és emberi Dorn doktora. Benkő Géza Medvegyenko szerepében pontosan egyensúlyoz a határon, nem billen sem a pátosz, sem a paródia felé, kiérdemelve a nyílt színi tapsot. Ollé Erik az első felvonásban néha öblös elbődülésekkel igyekszik Trepljov bőrébe bújni, a második részben aztán jóval árnyaltabb, visszafogottabb játékkal bizonyít. És persze Gubík Ági. Talán a legfelejthetetlenebb pillanat az, amikor Zarecsnaja és Trepljov hosszú idő után első, és egyben utolsó találkozását követően Gubík Ági szinte vakon, neki-nekitántorodva a falnak távozik a nézőtér melletti lépcsőkön. Akkor azért lélegzet bennreked, s beleváj a körmünk a karfába. Sirály szállt el felettünk.